A Nagy figurák sorozatunk harmadik epizódjában Gyimesbe utazunk, és Blága Károly „Kicsi Kóta” tarisznyájában kutakodunk. Kivesszük belőle a féloláhost.
„Én is lennék hazai, Ha megkérne valaki. Szönni, fonni nem tudok, De táncolni jól tudok.”
Gyimes a Keleti-Kárpátok vízválasztóján, annak legnagyobb, több tíz kilométer hosszan, a Csíki havasokból Moldvába futó Tatros folyó völgyében terül el. Három nagy települése Gyimyesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk, a történelmi Magyarország legkeletibb határa. A nagy folyóvölgyből nyíló lefutó patakok mentén települt meg a népesség, mely területek eredetileg a szomszédos csíki székely települések legelőbérletei voltak. Maguk a gyimesi csángók is legfőképp ezekről a településekről ideköltözött székelyek, vagy Moldvából idevándorolt magyarok. A Székelyföld és Moldva irányából egyaránt érkező telepesek első állandó telepeit egy 1747-ben keletkezett, csíkszentmiklósi egyházlátogatási jegyzőkönyv írja le, mely szerint ebben az időben a gyimesi Lok területén 11 család, összesen 63 lélek telepedett meg szétszórt tanyákban.
„Feljött a nap tisztulásra, Indulni kell más szállásra. Más szálláson meg kell állni, Ott más szokást kell tanulni.” (gyimesi lakodalmi csujjogatás)
gyimesi csángók az azóta eltelt több, mint két és fél évszázad alatt az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították. Ma csaknem 14 ezren élnek abban a negyven patakban (így nevezik a településrészeket), amelyet Gyimesnek hívunk. Határhelyzetük révén számos kárpáti és moldvai hatást is befogadva alakították ki sajátos kultúrájukat, mely településeik szétszórtsága ellenére is igen egységes, köszönve ezt a határra szorultság miatti elzártságuknak.
Csekély termőföldjük miatt főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A népi kultúra zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség archaikus rétegeit őrizték meg, együtt van meg benne a székely eredet és a más kultúrával való találkozási pontja miatti kölcsönhatás. És mint ilyen táj, vonzotta is a néprajzkutatók sorát a vidékre, hiszen ez a zártság olyan elemeket őrzött meg, amelyet máshol nem volt lehetséges, és mint ilyet, Gyimesben még meg lehetett találni és meg lehet találni ma is. Rendkívül sokszínű a vidék, a táj diverzitása kimagasló a Kárpát-medencében és ez formálta magát a benne élő embert is. Mutatja ezt a tényt az is, hogy rendkívül gazdag tánckultúrát őrzött meg a mai kor számára is. 35 féle táncalkalmat és ebben 32 féle táncot tarthatunk számon, melyeket Kallós Zoltán és Martin György adott közre 1970-ben a Tánctudományi tanulmányok hasábjain.
Táncalkalmak sokasága jellemzi „Patakországot”, ami nem is olyan meglepő, hiszen az örömforrásra nagy szükség is van a hegyek sötét völgyeiben. Ezek a táncalkalmak azonban nemcsak számban, hanem típusaiban is sokszínűek és nemcsak a naptári ünnepekhez, hanem számos munkaalkalomhoz, és életkorhoz is köthetően tipizálhatóak.
Már a gyermekkornak megvoltak a táncalkalmai, a gyereklakodalomtól kezdve, az „aprószentekelésen” és „tojászás”-on át a „serketánc”-ig (gyerekbál). Aztán jöttek az ifjak táncalkalmai, a „gyűlés” és a „guzsajaskodás”. Majd felnőttkorban az évkör szokásaihoz kapcsolódó alkalmakon túl, a különböző társas munkák adta lehetőségek, melyek itt is szép számmal vannak, főleg a kalákamunkák, melyből itt van legalább hatféle, a szövő, ganyézó, építő, tapasztó, szénahordó, juhteleltető. A kalákák egyik Gyimesre jellemző alkalmai az úgynevezett lopókalákák. Ebből is van szöszlopó, pityókalopó, boronalopó, kenderlopó, gyapjúlopó és sajtlopó. Ezeket azért szervezik, ha valamely család valamiből szükséget szenved, akkor meghirdetik a táncot a felsorolt javak összeadására, ezzel megsegítve a családot és persze a közösséget.
A gyimesi csángóknak rendkívül gazdag a tánckészlete. Ez azért is lehet így, mert, mint határvidék és, mint nem túl régen megtelepedett kultúrtáj, a maga zártságában megtartotta nemcsak a korok, hanem a stílusrétegek lenyomatait is táncaiban. A tánckészletében egyszerre van jelen a régi és új stílusokra jellemző táncok, valamint ezeknek a különböző dialektusai - Gyimes a középeurópai-kárpátmedencei és a délkeleteurópai-balkáni táncdialektus érintkezési vonalán fekszik. Tánckincsüket a Kárpát-medencei, a balkáni és Közép-európai jellegű táncok jellemzik. E három réteg a táncok formai, zenei és funkcionális jegyei alapján világosan elválik egymástól.
A táncrepertoár hasonló gazdagságával, sokrétűségével és a tánckultúra ily éles rétegződésével máshol nem is találkozunk. A Balkán és a Kárpát-medence fejlődésbeli fáziseltolódása következményeként az egyik a középkori, a másik az újkori Európa jellegzetes táncformáinak késői hordozója. A gyimesi csángóság peremhelyzete révén mindkét dialektus tánckultúráját archaikus formában őrizte meg.
A gyimesi csángók Kárpát-medencei, jórészt magyaros jellegű táncai a féloláhos, a verbunk, a lassú- és sebes magyaros, a lassú- és sebes csárdás, a kettős jártatója és sirűlője, a lakodalmi mars, és a pantomimikus táncuk, a medvés.
A szabályozatlan szerkezetű szóló férfitáncok és párostáncok tartoznak ide, amelyekre az improvizatív egyéni táncalkotás jellemző. így az egyes táncfajták motívumkincse gazdagon variálódik, szerkezetük nyílt és változékony. E körön belül azonban régibb és újabb stílusréteget is megkülönböztetünk. Régi stílusú táncaik a féloláhos, a kettős jártatója és sirülője, a lassú- és sebes magyaros. Az új stílust képviseli a verbunk és a csárdás.
A filmünkben bemutatott tánc a féloláhos. Ezt a táncot — mint ahogyan a neve is mutatja — a gyimesi közösség is félig románnak tartja. A szabályozatlan szerkezetű ardeleana – kolomejka ritmusú kanásztánc dallamokra férfiak táncolták szólóban a táncok szüneteiben külön rendelésre a muzsikás előtt. Ezt a táncot csak kiváló tudású táncosok, de olykor még nők is eljárták a lakodalmakban.
Zenéje, tempója, motívumkincse és szerkezete alapján az erdélyi legényesek régies altípusának tekinthetjük. Közvetlen változatai a csíki székelység körében szórványosan fordulnak elő. Szoros rokonságban van azonban más vidékek egyszerűbb legényesfajtáival, a bukovinai székely silladrival, a szilágysági figurással, a délalföldi, bihari és szatmári oláhosokkal és az alföldi cigánytáncokkal. Az említett táncokkal együtt közvetítő, átmeneti láncszemet jelent a fejlett középerdélyi legényes típus és a legegyszerűbb magyarországi és szlovákiai „ugrós-kanásztánc” család között. A gyimesi verbunk is a féloláhos motívumkincseiből építkezik, de tempója már annál sokkal gyorsabb.
Csak kivételes tehetségű táncosok táncolták, ilyen kiváló táncos tehetség volt Blága Károly „Kicsi Kóta” is. A legfiatalabb hazai hivatásos táncegyüttesünk, a Fitos Dezső Társulat vezetői: Kocsis Enikő Harangozó Gyula-díjas, és Fitos Dezső, szintén Harangozó Gyula-díjas és Érdemes Művész mutatja be filmünkben Kicsi Kóta táncát.
Károly bácsi 1931. január 14-én született a gyimesközéploki Setétpatakon, családjának kilencedik gyermekeként. A család eredetileg csíkdánfalvi származású, Sötétpatakra Gyimesfelsőlokról költöztek ki. Édesanyja gyakran énekelt otthon is, ahol a gyerekek táncra is perdültek és tanítgatták egymást a táncra. Így nagyon korán, gyerekkorban megtanulták a gyimesi közösség táncait és mehettek a serketáncba, a gyerekek báljába. Édesapjától tanulta a férfi táncokat: a verbunkot és a féloláhost.
Táncos tudása, hagyományőrző és közösségösszetartó tevékenysége elismeréseként 2003-ban a Népművészet Mestere Díjjal tüntették ki.
De hogyan lesz valakiből jó táncos?
„Annak van egy kis magyarázatja, mert a táncot megtanulni nem lehet. Meg lehet, mert tanítják, de aki vérből nem örökölte, s gyermekkorától nem folytatta, főleg a gyimesi táncot, azt úgy megtanítani nem tudják, mint az eredeti, ahogy van. Gyimesi tánc van vagy harminckétféle, de hogy honnan szedték össze őseink, azt nem tudta még senki megmagyarázni, én sem tudom megmondani. Nem hasonlít semmihez. Azért is nehéz megtanulni egy városinak, mert nem mindegy, hogy egy ember tanít ötvenet, vagy ötvenen táncolnak, s egy nézi. Meg a szülőktől is függött abban az időben, mert a szórakozást a gyermekeiknek a szülők tanították legjobban meg.” (Boros Károly: Blága Károly – néptáncos In.: Demokrata 2008/01.)
Kicsi Kóta igazi közösségépítő ember volt, mint ahogyan a tánc által a szülei is azok voltak. Gyermekként, ahogy azt kell, tőlük tanulta meg testvéreivel együtt a táncokat, és már fiatalon a hagyományőrző csoport tagja lett - de ez a közösség négy év után felbomlott. 1974-ben alapították újra a csoportot, aminek akkor már a vezetője lett és ez így maradt egészen a megbetegedéséig. Kiváló vőfélyként (Erdélyben Gazda) is ismerték, tudta az összes lakodalmi szokást. Ezeket színpadra állítva is felhasználta több magyarországi amatőr néptáncegyüttes is.
Még a betegágyánál meglátogattuk halála előtt néhány hónappal, már akkor ágyban fekvőként a féloláhos füttyére megindult először a tekintete, fény gyúlt a szemeiben és lélekben biztosan táncolt, de a teste már nem követhette. Nagy mester volt, aki igazán örömét lelte az életben és abban pedig legnagyobb örömét a táncban és abban a közösségben, a setétpatakiakéban, akikhez tartozott.
Azt, hogy személyesebben, közelebbről is megismerhette a gyimesi hagyományőrzőket a táncházmozgalom és Magyarország néptáncos közössége köszönhető volt a nemrégiben elhunyt Sára Ferencnek és feleségének Varga Zuzsának és mára gyermekeiknek is, akik választott hazájukként Gyimesben élnek. Munkájukat a Csoóri-sorozat filmjéből is megismerhettük.
forrás:
Bakonyi Erika: Táncos egyéniségek – A gyimesközéploki Blága Károly Kicsi Kóta (folkMAGazin 2002/1
Boros Károly interjú - 2008 - Demokrata
https://demokrata.hu/kultura/blaga-karoly-neptancos-59649/
Kallós Zoltán – Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai In.: Tánctudományi tanulmányok 1969-1970.
Magyar Néprajzi Lexikon – gyimesi csángók szócikke
Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok 1995.
