„Urunk színeváltozása után feketedik már a tarló, fehéredik az arató”
Urunk színeváltozása (augusztus 6.) a magyar népi kalendárium egyik legösszetettebb fordulópontja: a keresztény teológia mély misztériuma összefonódik a paraszti év legfontosabb gazdasági munkájával, az aratással. Az ünnep a földművelő ember számára a nyárutó kezdetét, az életet jelentő gabona betakarításának lezárulását, a természet látható megváltozását jelzi. „Urunk színeváltozása után feketedik már a tarló, fehéredik az arató” - vagyis a tarlót felszántják, a mezőn dolgozók bőre pedig lassan elveszíti napbarnítottságát.
A Tábor-hegy fényétől Nándorfehérvárig: Az ünnep szakrális háttere
A keresztény teológiában a színeváltozás (görögül metamorphószisz, latinul transfiguratio) Jézus isteni dicsőségének megmutatkozása. Az újszövetségi evangéliumok szerint Jézus három tanítványával – Péterrel, Jakabbal és Jánossal – felment egy magas hegyre (a hagyomány szerint a Galileában található Tábor-hegyre), ahol arcvonásai ragyogni kezdtek, mint a nap, ruhája pedig fehér lett, mint a fény. Ekkor megjelent mellette a két ószövetségi próféta, Mózes és Illés, a felhőből pedig felhangzott az Atya szózata: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!”
Az ünnep liturgikus elterjedése és magyarországi megerősödése szorosan kapcsolódik a hazai történelemhez. Bár a keleti egyházban már a korai századoktól kezdve a legszentebb ünnepek között tartották számon, a nyugati egyetemes egyházban csak a 15. század közepén vált általánossá.
Az aratás lezárása: Amikor a tarló feketedik
A hagyományos paraszti gazdálkodásban augusztus elejére a búza, a rozs és az árpa betakarítása – amely Péter-Pál napján (június 29-én) kezdődött – a legtöbb vidéken befejeződött. Az aratás embert próbáló, nehéz fizikai munka volt, amely az egész faluközösség, sőt a vándorunkat vállaló summások összehangolt tevékenységét igényelte. Augusztus 6-ára a táj képe drasztikusan megváltozott: az aranysárgán hullámzó búzatáblák helyét a learatott, sivár tarlók vették át, amelyeket elkezdtek felszántani. Az aratók, akik heteken át a tűző napon dolgoztak, hazatértek, és bőrük barnasága lassan halványulni kezdett.
Az aratókoszorú
Az aratás utolsó napján, az utolsó tábla gabona levágásakor szigorú rituális szabályok léptek életbe. A földön szándékosan hagytak egy kis csomó gabonát, amelyet nem vágtak le. Ez volt a „Szent Péter szakálla” vagy „Isten szakálla”, amelyet copfba fontak, és a földben hagyták, hogy a következő évben is biztosítva legyen a bőség, és a madarak se maradjanak élelem nélkül.
Készülhetett korona, koszorú, harang vagy akár kereszt alakban is. Gyakran díszítették mezei virágokkal (búzavirág, pipacs) és színes szalagokkal. A koszorút a legszebb marokszedő lány vitte a fején, vagy a legények emelték magasba egy rúdra tűzve. Az aratók énekszóval, ünnepélyes menetben vonultak a földesúr vagy a gazda háza elé. A kapun belépve a gazda vagy felesége vízzel leöntötte a koszorút és a hozóit. Ez a mágikus cselekedet a következő év bőséges esőzését és a tűzvész elhárítását szolgálta.
Az aratókoszorút a ház tisztaszobájában, a mestergerendán vagy a házi oltárnál függesztették fel, és egészen a következő évi vetésig megőrizték. A belőle kihulló szemeket gyakran keverték a vetőmag közé, hogy megáldja az új termést.
Vigasság és rítusok: Tarló-szokások és aratóbál
Az aratás sikeres befejezése után a gazda kötelessége volt a munkások méltó megvendégelése. Ekkor vette kezdetét az aratóbál, a közösség egyik legfontosabb eseménye a nyári időszakban.
Dramatikus játékok és alakoskodások
Az aratás végét szórakoztató, sokszor parodisztikus játékok kísérték, amelyek segítettek levezetni a hetek óta felgyülemlett fizikai fáradtságot és feszültséget.
Álesküvő: A munkások közül ketten menyasszonynak és vőlegénynek öltöztek (gyakran a nemeket felcserélve), egy harmadik pedig tréfás, kiforgatott szöveggel „összeadta” őket a tarlón, kifigurázva a falu előkelőségeit.
Medvetáncoltatás: Egy vállalkozó szellemű legényt szalmába csavartak, láncra kötötték, majd a „medvebőrbe” bújtatott társat végigvezették a falun, miközben a házaktól adományokat (tojást, szalonnát) gyűjtöttek.
Búcsúzó rigmusok: A marokszedők és kaszások verses formában köszönték meg a földnek a termést, a gazdának pedig a tisztességes tartást és bért.
Népi meteorológia augusztus 6-án
Urunk színeváltozása nemcsak az emberi tevékenységekben, hanem a természet rendjében is törést, változást hoz. A megfigyelések szerint ekkortól kezdve a nappalok érezhetően rövidülnek, az éjszakák lehűlnek, és a nyár a leghevesebb arcát hátrahagyva átlép a csendesebb, őszi fázisba.
A népi mondóka szerint: „Az Úr színeváltozása / A szőlőknek tarkulása”.
A szőlőszemek augusztus 6-a körül kezdenek el színesedni (a fehér szőlő sárgulni, a vörös sötétedni), megkezdődik a cukrosodási folyamat - a gyümölcs ekkor indul el a végső érés útján. Sok vidéken úgy tartották, hogy ezen a napon a búza mellett a szőlőt és az egyéb gyümölcsöket is meg kell áldatni a templomban, hogy elkerülje őket a jégverés.
Időjárás- és termésjóslások
Augusztus 6-a kiemelt prognosztikai (jósló) napként működött:
A napfény ereje: Ha ezen a napon tiszta, napos az idő, akkor hosszú, meleg és napfényes őszre lehetett számítani, ami kedvezett a szüretnek és a késői veteményeknek.
Esőzés és fagy: Ha viszont Urunk színeváltozásakor esett az eső, a nép sanyarú, korai és hideg telet jósolt, amely fagyot hoz a földekre még az őszi munkák befejezése előtt.
A természet jelei: Ha a költöző madarak, különösen a fecskék már ezen a napon csoportokba verődtek, az a korai ősz és a hirtelen jövő lehűlés biztos jele volt.
cover: Fortepan / Visnyovszky Éva
