A moldvai csángók, a kettős és a serény magyaros

A moldvai magyarság, a csángók igazán különleges tánckultúrával rendelkező, hagyományait erősen megtartó, zárt közösségekben élő népcsoportunk. Sajátos nyelvi, vallási és kulturális hagyományaikkal a magyar nemzeti örökség fontos részét képezik. Történetük és tánckultúrájuk egyedülálló módon tükrözi a térség történelmi változásait valamint a keleti és nyugati hatások együttes jelenlétét. Tóth János írása.

A moldvai magyarság származása

Számos elmélet született a csángók eredetét illetően. Elsőként  Jerney János Keleti utazása a' magyarok' őshelyeinek kinyomozása végett: 1844 és 1845 című kötetében jelent meg a kun származásról szóló elmélet. Rubinyi Mózes nyelvész 1901-ben az Ethnographia hasábjain A moldvai csángók múltja és jelene című tanulmányában tett közzé saját elképzelését: eszerint a moldvai magyarság a honfoglalás időszakában egyszerűen nem jött tovább a Kárpátokon belüli területekre, hanem Moldvában letelepedve alakítottak kolóniát, majd településeket. Ezt a tézist vallotta a moldvai csángók másik nagy kutatója, Domokos Pál Péter is.  Mindkét elméletnek ellentmond az a tény, hogy a terület magyarlakta közösségeiről csak a XIII. századtól vannak forrásaink.

 Lükő Gábor néprajzkutató és Mikecs László néprajzkutató-nyelvész elmélete szerint a moldvai magyarok nyugat felől, a Kárpát-medencéből érkeztek Moldvába. Feladatuk a tatárjárást követően a keleti határterület ellenőrzése és védelme volt. Mivel minden uralkodó törekedett arra, hogy katonai védelmét az országhatár vonalán túl építse ki - így a konfliktus a gyepű területén maradhatott -  moldvai magyar telepek alakultak a Szeret folyó jobb partján, főleg azokon a torkolatvidékeken, ahol nyugatról beleömlenek a kisebb folyók, a Moldva, Beszterce és Tatros. Ezeken a kulcsfontosságú stratégiai helyeken alakultak meg városaik is, mint Románvásár, Bákó, Egyedhalma, Tatros, Aknavásár, Moldvabánya, Jászvásár, Husz, Barlád.

Hogy pontosan honnan telepedhettek ide az emberek? A kutatók többsége a Szamos-völgyét és a Felső-Tiszavidék területét tartja eredeti lakóhelyüknek, de nyelv-földrajzilag igazolt az is, hogy a belső-erdélyi Mezőség falvaiból kerülhettek nagyobb néptömegek Moldvába a XIII. században. A későbbi korokban nagyszámú székelység telepedett meg a területen, főleg a XVIII. század második felében a mádéfalvi vérengzést követően.

A csángók helyzete az évszázadok során többször is nehézzé vált: a román állam asszimilációs törekvései, az anyanyelvű oktatás és hitélet hiánya és a társadalmi kirekesztettség következtében sok településen veszélybe került a magyar nyelv és kultúra fennmaradása. Mindezek miatt bizonyos vidékekről teljesen eltűnt a magyar etnikum, a falvak "lánca" több helyen megszakadt és a településterület összezsugorodott. A középkori eredetű, nem székely származású moldvai magyarság utódai ma csupán két nyelvszigeten, a Románvásártól északra (ún. északi csángók) és néhány Bákótól délre eső faluban (ún. déli csángók) élnek. A máig fennmaradt falvak központi földrajzi helyzete, előnyös gazdasági feltételei arra utalnak, hogy lakóik az országrész első betelepedői közé tartoztak. Az északi és a déli csángóságot egyaránt jellemzi az erősen archaikus nyelv és a sok régi elemet megőrzött népi kultúra.

Ezek az emberek katolikusként éltek ortodox környezetben, többnyire a moldvai fejedelemség keleti részén. Az évszázadok során elszigetelt közösségekké váltak, akik nyelvüket és vallásukat szívósan őrizték. A moldvai magyarok által beszélt nyelv egy archaikus magyar nyelvváltozat, amely számos ősi vonást őriz, ugyanakkor jelentős román hatás is érvényesül benne. A nyelvjárásuk legközelebbi rokona a székely nyelvjárás, de sok önálló vonást is mutat. A csángó identitás kettős: egyrészt mélyen vallásos katolikus, másrészt sajátos nyelvi-kulturális közösségként különbözik a moldvai románságtól és a többi magyar népcsoporttól is.

A csángók számára identitásuk megőrzésében kulcsszerepet játszik a népzene, a tánc, a vallásos szokások, archaikus népi imádságok és egyéb szóbeli hagyomány. A legtöbb helyen igyekeznek a mai napig hagyományőrző csoportokat fenntartani, működtetni, ez nagyban köszönhető a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének, ami az anyanyelvi oktatást is s zászlajára tűzte már 35 éve.

A második világháború alatt és az azt követő években 1942 és 47 között számos moldvai magyar család került át Magyarországra. Ennek az előzménye: a Második Bécsi döntés értelmében lakosságcserét hajtottak végre a magyarországi román és a romániai magyar területek között - ám a döntés csak a Kárpátokon belüli területre vonatkozott, amely elsősorban a bukovinai székelységet érintette és ezért a „magyar fődre” való település híre el sem jutott hivatalosan a moldvai magyarlakta falvakig. Ezt a hírt a Moldvába rendelt magyar római katolikus papság terjesztette a falvakban. Erről a Lábnyikban született Dr. Laczkó György nyugalmazott alezredes ír édesapja visszaemlékezései nyomán a Honismeret című folyóirat 1997. évi 40. számában:

„...képzelje itt volt Magyarországról egy pap, azt mondják a neve László Antal. (Valójában nem Magyarországról, hanem Hadikfalváról, mások szerint Istensegítsről érkezett.) Ez a pap misét mondott a templomban. Amikor vége lett a misének megszólalt magyarul. Kedves testvéreim! Arra kérlek benneteket, ha akartok mehettek Magyarországba és ott kaptok házat, földet, ami nektek szükséges. Nagyon jó földek vannak ott. Azt a helyet, ahova titeket telepítenek úgy hívják, hogy Bácska. Voltain én Gajcsánában és onnat es fognak menni. Voltam a Szereteti túl és onnat es mennek. ]ó lenne, ha az egész község menne, de mivel hogy háború van és az emberek nagyobb része (férfiak) a fronton van, jó lesz úgy menjen mindenki ahogy tud. Lemondanak a román állampolgárságról, az iratokat elviszik Bukarestbe a magyar követségre és ott megkapják a "hazatérő' levelet" és mehetnek es. (…) Így terjede a hír minden magyar községben, mint a tűz. „Én megyek" mondta az egyik. A másik mondta „Én nem megyek". így kerültek szembe egymással még a szülők es a fiaikkal, lányaikkal. Feljelentette az apa a fiát a rendőrségen, hogy akadályozzák meg ne menjen Magyarországba. Az öregek nem akartak külföldre menni. „Ők itt es megtudnak halni" mondták. „Ki viseli gondjukat öregségiikra? " De a fiatalok nem hallgattak senkire, csak készült és készült mind".

Első körben valóban Bácskában telepedtek meg a részben bukovinai székelyekkel együtt menekülő moldvai magyarok, részben saját úton mentek Bácskáig, pontosabban a Magyarkanizsa – Fogadjistenig. Innen a szerb partizánok előretörése miatt kellett tovább menekülniük 1946-47-ben Baranyába és Tolnába, a Hegyhátra, a Telepítési Hivatal, majd később a Népgondozó Hivatal segítségével. A négy falu, ahová letelepedtek: Egyházaskozár, Szárász, Mekényes és Bikal.

A második világháborút megelőző évszázadban számos bajorországi német telepedett meg ezeken a településeken, szinte színtisztán német nyelvűvé téve azokat. A második világháború európai lezárását tárgyaló potsdami konferencián azonban az a döntés született, hogy ezeket a telepeseket visszatelepítik Németországba és a helyükre érkezhetnek a Romániából menekülő magyar családok. A megtelepedett moldvai csángók Gajcsánából, Lábnikról, Klézséből, Pusztinából, Diósfaluból, Lészpedről érkeztek a négy faluba, összesen 163 család, 982 fővel. A leszármazottaik mai napig tartják csángó hagyományaikat és 1984 óta működtetnek hagyományőrző csoportot. Domonkos Pál Péter budapesti állását elveszítve néhány évig Szárászon élt a moldvai csángók között és elkezdte itt is gyűjtéseit a közösségben, folytatva azt a munkát, melyet 1929-ben kezdett a Bákó környéki magyar falvakban. Ekkor született meg a Csángó népzene című munkája 1956-ban.

A moldvai magyarok táncélete és táncai

A moldvai magyar táncok a Kárpát-medence tánchagyományainak egyik legarchaikusabb rétegét őrzik. A táncok stílusa, formája, ritmikája és mozgásanyaga jelentős eltéréseket mutat a többi magyar nyelvterülethez képest. Martin György egyenesen azt írta, hogy "a moldvai csángó magyarság nagy területen szétszóródott különböző csoportjainak tánckincséről keveset, táncéletéről pedig semmit sem tudunk."

Az 1950-es évektől számos folklórgyűjtő kereste fel a moldvai magyar falvakat, de igazi nagy elemzésre egyikük sem vállalkozott, így az ismereteink a teljes táncéletet illetően igen töredékesek. A táncházmozgalomban, a táncpedagógiában igen jelentős szereppel bír a moldvai tánckultúra. Alkalmazása mindennapos, a tematikus csángó táncházak évtizedek óta virágzanak, mégis hiányzik a felgyülemlett tudás szintézise.

A rendszerváltás előtti román vezetés egyszerűen elzárta a moldvai magyar településeket a kutatók előtt, ezzel is kiszolgáltatva a közösségeket az agresszív asszimilációs folyamatoknak. A rendszerváltást követően indult meg egy folyamatosabbnak mondható gyűjtés, de a kutatók leginkább a táncok filmes rögzítésére koncentráltak. A szokáshagyományokat, a táncok formai, tartalmi, stiláris és funkcionális sajátosságait, a szociokulturális kapcsolataikat nem vizsgálták.

A moldvai tánckultúrában szinte az összes tánctörténeti korszak és stílus nyomot hagyott valamilyen szinten, de túlnyomó részben a táncok legfontosabb rétegét a középkori eredetű, egész Európában jellemző körtánckultúra adja. Erre rengeteg írott forrás mellett olyan népek táncai is egyértelmű bizonyítékkal szolgálnak, melyek a franciaországi bretonok, oxitánok és a Feröer-szigeteken élők tánchagyományai között maradtak ránk. Egyébként a sziget nevét egy lépéstípus is viseli, mely egész Európában ismert tánclépés.

Ezeknek a régi néptáncoknak a királyi udvarokban is táncolt változatai voltak a branle-k, melyek az gótika idején tulajdonképpen Európában globális divattáncként terjedtek el. Ezek sajátossága volt, hogy a nők és férfiak szigorúan külön körökben táncoltak.

Ez a szokás a mélyen vallásos moldvai magyarság körében a XX. századig megmaradt, de még utána is élt néhány hagyományőrzőbb közösségben. A közösségekben a szabályok betartásáról a papok és az úgynevezett vatávok és vatavicák  - a fiatal házasulatlan legények és leányok vezetői - gondoskodtak, akik egyúttal a táncalkalmak szervezői is voltak. 

A nyugati eredetű branle-típusú táncok itt találkoztak a keletről érkező népcsoportok (tatárok, besenyők, jászok, kunok, törökök, kozákok és örmények) táncaival is, melyek a türk kultúrkör kör- és füzértánctípusával a halay típusú táncokkal keveredtek. Ezek között legismertebbek a moldvaiak öves tánca és a gyimesiek rendes, öreges, a csíki-, bukovinai székelyek héjszája.

Mátyás királysága idején új forma jelent meg az udvari táncdivatban: a kettős típusú táncok. Ezek még akkor egyenes úton eljutottak Moldvába főleg a városi, művelt és gazdag magyar és szász közösségekbe is. Emellett a Székelyföldről néha kis csoportokban érkező utánpótlás is hozott kis újításokat egyes falvakba, ami gazdagítani tudta a meglévő tánckultúrát - ám megújítani azt nem volt képes.

A mohácsi veszedelem után Moldva területe erős török birodalmi nyomás alá, majd hódoltságba került. Ezt tetézte, hogy anyaország is nehéz helyzetben volt és rövid időn belül szétszakadt. Mindezeken túl az idővel kialakuló, majdnem teljesen önálló Erdélyi Fejedelemségnek a protestáns vallásokhoz való becsatlakozása kulturálisan és gazdaságilag is teljesen elszakította a katolikus moldvai magyarokat az anyaországtól. A reneszánsz kor európai új táncdivatja, az ugrós és páros táncok kifejlett, kiteljesedett formájukban ezért már nem érhették el Moldvát. A városi magyarság és németség lassan eltűnt. Az elszigetelt falvakban élő parasztság pedig megtartotta a kettősöket (kettősök, tulumba, bánu maracsini) meg a középkori örökséget is a huszonegyedik századig úgy, hogy ide nem jutott el sem a reformáció, sem a felvilágosodás, sem a nemzeti romantika kulturális vívmányai. Filmünkben az egyik bemutatott tánc a kettős.

Az erdélyi táncdialektus mesés gazdagságú legényes, forgó és forgatós típusú táncainak nyoma sincs Moldvában. A „magyar” típusú táncok divatja, melyek egy időben e néven bejárták Európát (ungaresca), ugyan átkerült a Kárpátok keleti hágóin, de improvizáló jellegét veszítve a már meglévő, branle-típusú körtáncokhoz hasonult Ennek kiváló példája a serény magyaros, mely filmünk másik bemutatott tánca.

A fentiek oka az is, hogy az új magyar táncstílus képviselői, a verbunkok és csárdások nem jellemzők a moldvai magyarok tánckultúrájára Csárdás típusú dalokat hoztak ugyan a székelyek amikor kisebb-nagyobb csoportokban áttelepedtek Moldvába, de az ezekhez tartozó táncok, mint a már emlegetett magyar, kötött szerkezetűvé merevedtek idővel. Az ezeket a tánctípusokat jellemző improvizálás, páros, vagy egyéni virtuskodás nem fért bele az itt élők vallásos világképen alapuló szabályrendszerébe, ez csak olyan módon és mértékben elfogadott, amennyiben a tánc formáját, rendszerét és a közösségi élményt nem zavarja, nem bontja meg. Ezért sem emelhetünk ki nagy táncos egyéniségeket Moldvában, hiszen a táncok kollektivitása nem engedhette meg az egyéni táncosként való megmutatkozást a közösségben.

A huszadik század elején a fiatal román királyságba is eljöttek a már korábban, világszerte megjelenő, táncmesterek által közvetített, városi, polgári társastáncok, melyek Moldvába német és lengyel minták révén, főleg polka gyűjtőnéven terjedtek el. Ezeket a táncokat hívják helyenként sormagyarnak, apróknak, hétféléseknek, ceppernek, stb. Ezek leginkább Bukovinában és Moldvában terjedtek el. Moldvai elterjedésüknek köszönhető, hogy a polkák ugyan páros táncok, de táncszerkezetükben nagyon hasonlóak a Moldvában egyeduralkodó középkori kétrészes körtáncokra, kötött, formációs jellegűek, ezért a befogadásuk ellenérzések, közösségi szabályszegések nélkül valósulhatott meg.

A táncoknak – mondhatjuk furcsa módon – elég sok esetben román nevük ismert, vagy tükörfordításban használják magyarul a moldvai táncokat tanítók. Ez azonban nem bizonyítéka annak, hogy az itt élő románságtól vette volna át a magyar közösség. A magyarázata ennek az, hogy a nagyobb táncalkalmakra itt is a hivatásszerűen üzemelő cigánybandákat hívták, mint ahogyan az itt élő, számbeli fölényben lévő románok is. Ezért a táncok neveit egy idő után a cigányzenekarok már csak románul tudták, s így idővel a magyarok is ezeket a neveket kezdték használni, mert könnyebb volt így gyorsan és hatékonyan kommunikálni tánckérések alkalmával a zenekarral.

A moldvai magyaroknál a tánc nemcsak szórakozás, hanem a közösségi és vallási ünnepek szerves része. A táncos alkalmak szorosan kötődnek a naptári szokásokhoz: lakodalmak, farsang, húsvét, pünkösd, búcsúk, aratóbálok alkalmával szerveztek táncmulatságokat. A tánc egyfajta rituális funkcióval is bír, közösségformáló ereje vitathatatlan. A 20. század második felében a hagyományos táncos alkalmak száma megfogyatkozott, de a magyarországi táncházmozgalom hatására új lendületet kapott a moldvai táncok tanulása és továbbadása.

A moldvai magyarok története és tánchagyománya különleges helyet foglal el a magyar népi kultúra térképén. A csángó közösségek kultúrája egyszerre archaikus és változékony, egyszerre magyar és keleti hatásokkal átszőtt. A tánc, mint a kultúra egyik legkifejezőbb formája, ma is élő kapcsolatot jelent múlt és jelen között. Megőrzésük nemcsak tudományos, hanem erkölcsi felelősség is: a moldvai magyar táncok tanítása és bemutatása hozzájárul a magyar kulturális sokszínűség megőrzéséhez és megbecsüléséhez.

Filmünkben a két, fentebb említett táncot, a kettőst (de doi), és a serény magyarost Hanekám Luca Aranygyöngyös és Gera Zoltán Aranysarkantyús táncosok, a Fitos Dezső Társulat táncosai adják elő. A tánctörténeti narrációt Dr. Diószegi Lászlótól, a Martin György Néptáncszövetség elnökétől hallhatjuk.

Források:

Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság Bp., 2001.

Kádár Elemér: A moldvai táncok története in.: https://neptanc.ro/szakanyag_tar/a-moldvai-tancok-tortenete-kadar-elemer-irasa/

Dr. Laczkó Mihály: A Magyarországon megtelepedett Csángók in.: Honismeret 1997.

Lükő Gábor: A moldvai csángók Bp., 2002.

Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Bp., 1995.

Martin György: A moldvai magyar néptáncok. MTA Zenetudományi Intézet, kézirat.

Pávai István: A moldvai magyarság népzenéje Bp., 2019.

Szőnyi Vivien: A moldvai magyarok tánckultúrájának általános vonásai In.: Múltidéző 2022.

Tánczos Vilmos: Hányan vannak a moldvai csángók? In.: Magyar kisebbség 3-4. sz. 1997.