Egy kétéves kisfiú ül a világ egyik leghatalmasabb uralkodójának ölében. A szultán megsimogatja a fejét -  miközben odakint a janicsárok csellel elfoglalják Budát. A gyermek ebből semmit sem ért. Mégis ő lett annak a történelmi fordulópontnak a jelképe, amely Magyarország három részre szakadásához vezetett.

Július 7-én 486 éve született Budán Szapolyai János Zsigmond István, akit a történelem II. Jánosként, majd Erdély első fejedelmeként ismer. Rövid, alig harmincéves élete szinte végig a Habsburg–török vetélkedés árnyékában telt, mégis olyan örökséget hagyott hátra, amely messze túlmutat a hadjáratokon és a dinasztikus küzdelmeken.

Király lett, mielőtt járni tudott

János Zsigmond Szapolyai János magyar király és Jagelló Izabella – a lengyel I. Zsigmond király lánya – egyetlen gyermekeként született. Apja alig két héttel fia születése után meghalt. Végrendeletében fiára hagyta országát és birtokait, figyelmen kívül hagyva az 1538-as váradi békét, amely szerint halála után a magyar korona Habsburg Ferdinándot illette volna.

A magyar rendek a csecsemő mellé álltak: 1540 szeptemberében a rákosi országgyűlés II. János néven királlyá választotta. A Szent Koronával azonban soha nem koronázták meg, így egész életében különös helyzetben volt: királynak nevezték, de jogállását folyamatosan vitatták.

A tényleges hatalom ekkor természetesen nem az övé volt. Édesanyja, Jagelló Izabella régensként irányította az országot tanácsadója Fráter György, a kivételes politikai érzékű államférfi segítségével. 

A gyermek a szultán ölében 

1541-ben I. Szulejmán szultán hódító hadjárata során találkozott a gyermek Zsigmonddal. A krónikák szerint a kétéves János Zsigmondot a szultán sátrába vitték, aki ölébe ültette a kisfiút, szeretettel fogadta, és kijelentette, hogy ő lesz a keleti országrész ura. Miközben a jelenet zajlott, a török katonák csellel megszállták Budát. Kisebb csoportokban érkeztek janicsárok a várba. A hivatalos indok az volt, hogy szeretnék megnézni a híres budai várat, amelyet éppen "felszabadítottak". Nem egyszerre özönlöttek be, hanem folyamatosan, hogy ne keltsenek gyanút. Mire a budai őrség észbe kapott, a legfontosabb pontok már török kézen voltak. A janicsár-aga ezután kihirdette, hogy a szultán parancsára mindenki tegye le a fegyvert. Így lett Buda a töröké.

Az ország három részre szakadt. A középső területek oszmán fennhatóság alá kerültek, a nyugati és északi részeket a Habsburgok birtokolták, míg a Tiszától keletre fekvő területeket, Erdélyt és a Partiumot János Zsigmond kapta meg a szultántól, évi adófizetés fejében.

Ettől kezdve egész életét a két nagyhatalom közötti egyensúlykeresés határozta meg.

Száműzetésből vissza a trónra

Az ifjú uralkodó gyermekkora korántsem volt nyugodt. 1551-ben Fráter György nyomására Izabella lemondott a keleti országrészről Habsburg Ferdinánd javára. Kárpótlásul a család sziléziai hercegségeket kapott, majd Lengyelországba távozott.

A száműzetés azonban nem tartott sokáig. A Habsburgok nem tudták megvédeni Erdélyt a török támadásoktól, ezért az erdélyi rendek 1556-ban visszahívták Izabellát és fiát. Az özvegy királyné haláláig, 1559-ig ismét régensként kormányzott, ezután János Zsigmond ténylegesen is kezébe vehette az ország irányítását.

Nem kapott könnyű örökséget. Balassa Menyhért fellázadt ellene, a székelyek fegyvert fogtak kiváltságaik csorbítása miatt, miközben a Habsburgok és az Oszmán Birodalom egyaránt befolyásolni akarta döntéseit. Uralkodása mégis viszonylagos stabilitást hozott Erdélynek, mert felismerte: egyik nagyhatalommal sem érdemes végleg szakítani, de behódolni sem szabad. Jó diplomataként lavírozott a nagyhatalmak árnyékában, hogy megőrizze Erdély viszonylagos békéjét.

1566-ban személyesen is hódolt Szulejmán szultán előtt Zimonyban, két évvel később pedig az 1568-as drinápolyi béke megerősítette helyzetét a keleti országrész élén.

A király, akit jobban érdekelt a hitvita, mint a hadjárat

János Zsigmond nemcsak politikusként volt különleges. A kortársak szerint rendkívül művelt, kíváncsi ember volt; reneszánsz udvart tartott fenn Gyulafehérváron. Tudósokat, orvosokat, művészeket vett maga köré, és különösen érdekelte a vallás.

Élete során négyszer változtatta meg felekezeti hovatartozását. Katolikusnak keresztelték, 1562-ben lutheránus lett, két évvel később a református tanokat fogadta el, majd udvari orvosa, Giorgio Biandrata és prédikátora, Dávid Ferenc hatására az unitárius hit mellett döntött. A magyar történelemben ő az egyetlen uralkodó, aki unitáriusként kormányzott.

A vallásváltások mögött nem pusztán politikai számítás állhatott. A források szerint hosszú teológiai vitákon vett részt, kérdéseket tett fel, érvelt, és személyesen hallgatta végig a kor legjelentősebb prédikátorait. Ritka uralkodó volt: valóban érdekelte, miben és miért hisznek az emberek.

A törvény, amely megelőzte Európát

Ennek a gondolkodásnak lett a csúcspontja az 1568-as tordai országgyűlésen elfogadott tordai vallászabadsági ediktum.

Miközben Európa számos országát vallásháborúk pusztították, Erdélyben megszületett az egyik legkorábbi vallásszabadságot biztosító törvény. Az ediktum kimondta, hogy „a hit Isten ajándéka”, ezért senkit sem lehet hitéért üldözni. A gyülekezetek szabadon választhattak prédikátort, a katolikus, evangélikus, református és unitárius vallást pedig hivatalosan is elismerték. 

Lemondott a koronáról, hogy megmentse az országot

1570-ben újabb sorsdöntő lépést tett. A speyeri szerződésben lemondott a magyar királyi címről, helyette felvette az „Erdély fejedelme és Magyarország részeinek ura” címet. A megállapodás rendezte a Habsburgokkal fennálló jogvitát, és hivatalosan is megszületett az Erdélyi Fejedelemség.

A szerződés szerint halála után a területek a Habsburgokra szálltak volna, ő azonban ezt már nem érte meg. A ratifikációt követően, 1571. március 14-én, mindössze harmincévesen meghalt Gyulafehérváron. Halálának oka máig vitatott. Egyes kortársak – köztük Forgách Ferenc – túlzott alkoholfogyasztást emlegettek, erre azonban nincs egyértelmű bizonyíték. Utóda Báthory István lett, aki más valláspolitikát képviselt, de a tordai országgyűlés szellemisége tovább élt Erdélyben.

Rövid élet, hosszú örökség

János Zsigmond nem egyesítette újra Magyarországot, és nem lett diadalmas hadvezér. Olyan korban uralkodott, amikor a legtöbb döntését nála jóval erősebb birodalmak befolyásolták. Mégis maradandót alkotott. Megteremtette az Erdélyi Fejedelemség politikai alapjait, és olyan vallási türelmet hirdetett, amely évszázadokkal megelőzte korát.