Sokáig nem jött rá az emberiség a költöző madarak titkára. Találgatták, hová tűnnek télen. Még a legbölcsebbek sem voltak ebben a kérdéseben annyira bölcsek - Linné szerint a madarak tollukat hullajtva téli álmot alszanak az iszapban, Arisztotelész szerint pedig átváltoznak. A találgatásoknak a gyűrűzés feltalálása vetett véget. Tóth János írása.
Ahogy az évszakok változnak, úgy azzal együtt a természet és az abban való megélhetés is jelentősen átalakul. Vannak olyan fajok, akik igen tág tűréshatárral rendelkeznek mind az éghajlati, mind pedig a táplálékviszonyokat illetően. Ezek azok a fajok, amelyek maradnak a Kárpát-medencében, akik viszont a jobb élet reményében jöttek el hozzánk, azok a szintén jobb élet reményében hagynak is itt bennünket, minden évben.
Ezek a madaraink költöznek. Tömegesen. Elképesztően tömegesen! Egyes becslések szerint több, mint 2 milliárd madár vándorol Európa és Afrika közt az évszakok változásával. a vonulók legfőbb célja a meleg afrikai klíma, azon belül is általában a Szaharán túli területek. Vannak fajok, melyek egészen Fokföldig elvándorolnak, mint a fehér gólyák.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi egyesület gyűrűzési adatai szerint bizonyított tény, hogy a Magyarország és Fokváros környéke közötti 10.000 Km-es távolságot is képesek egyes fehér gólya egyedek megtenni a vonulás során, majd onnan vissza is térnek hozzánk tavasszal. De ez a tudás nem állt mindig a rendelkezésünkre, így arra a kérdésre, hogy hová lesznek évről évre egyes madárfajok és miért jön helyettük egyes időszakokban más faj, számos hiedelemmel próbáltak választ adni eleink.
Hibernálódott és átváltozott madarak
A középkorban például Carl von Linné svéd orvos és botanikus - aki először 1758-ban írta le az Európában megtalálható fecskefajokat - látva, hogy a fecskék tömeges gyülekezése után ellepik a nádasokat, majd reggelre eltűnnek, azt gondolta, hogy a mocsarakban, az iszapba belebújva, belefúrva magukat vészelik át a telet téli álmot aludva, mint a békák.
Arisztotelész görög filozófus, Kr.e. 4. század közepén íródott Az állatok története (Historia animalium) című munkájában arra a megfigyelésre alapozva, hogy egyes fajok hirtelen eltűnnek, miközben helyükre hasonló kinézetű, de mégis másfajta madarak érkeznek, azt a kézenfekvő magyarázatot adta, hogy ezek a madarak nem elvándorolnak, hanem egyszerűen átváltoznak, hogy képesek legyenek kibírni a tél kihívásait. Arisztotelész meg volt győződve róla, hogy a madarak a környezeti feltételek és a hideg hatására nemcsak a viselkedésüket, hanem a tollazatukat és a teljes fizikai valójukat is megváltoztatják.
Még azt is állította, hogy látott olyan egyedeket, amelyek éppen a metamorfózis közepén jártak. Ennek az állításának bizonyítására három példát is állít írásában. Állítása szerint a nyáron látható kerti rozsdafarkúak ősszel vörösbeggyé változnak át, majd tavasszal újra rozsdafarkúvá alakulnak. Emellett leírta azt a korabeli népi hiedelmet is, miszerint a kakukk tavaszi felbukkanása után ősszel karvallyá változik. Ő is említi bizonyos madárfajok téli hibernálódását, mely során a tolluktól megszabadulva bújnak a föld alá, illetve faodvakba tavaszi ébredésükig. Nyilvánvalóan ennek a régi tévhitnek egyik követője és vélt megfigyelője volt a fentebb említett derék svéd tudósunk. Ám volt, aki még ennél is továbbment!
Madarak a Holdon
Az, hogy a Holdon nincs tulajdonképpen semmi poron, kőzeteken és krátereken kívül, újkori tudás. A középkorban azt hitték, hogy a Holdon is ugyanolyan élet van, mint a Földön - hiszen akkor a Teremtő miért teremtette volna meg. Mint ilyen égitest, ami ilyen közel van a Földhöz, alkalmas hely azon madaraink számára, amelyeknek a tél hideg és kevés a táplálék, ezért kézenfekvő, hogy télire a Holdra mennek napfürdőzni és átvészelni a hideget a „meleg” Holdon. Ezt a remekbeszabott elméletet, számos részlet kidolgozásával Charles Morton, 17. századi angol tudós neve fémjelzi.
A tudós kortársak szinte versenyt futottak egymással a hihetetlenebbnél hihetetlenebb elméletek felállításával, miszerint az ember is elrepülhet a Holdra, ha szárnyakat erősít magára, állította ezt 1638-ban John Wilkins, a Royal Sociaty (Királyi Természettudományos Társaság - a legrégebbi angliai tudományos társulat) egyik alapítója. Volt, aki még ennél is továbbment, és talált egy embert néhány hónappal az elmélet megjelenése után, aki találkozott egy olyan emberrel, Domingo Gonzalessel aki járt a Holdon. Természetesen le is írta a történetét. Eszerint Gonsales betanított huszonöt hattyút, hogy a vízen vontassák, de a makacs állatok egyszer csak felemelkedtek. A jó utazó előbb súlytalanná vált, majd valamivel később megérkezett a Holdra, ahol gazdag élővilágot talált, a Földétől teljesen eltérő élőlényekkel – természetesen a madarakat kivéve…
Na, de vissza a Földre…
Az, hogy ennyiféle fikció keringett a madarak eltűnésével és újra megjelenésével kapcsolatban, nem véletlen, hiszen az emberek ezekben a korokban még valóban figyeltek a tágabb környezetükre is, ezért volt igen nagy az érdeklődés minden változásra. Természetesen voltak „bomlott elméjű” tudósok és kalandorok is, akik olyasmikkel kísérleteztek, hogy üzenetet erősítettek vadon élő madár lábára, és várták, hogy az visszajön-e. Történt ilyen.
Egy német cisztercita szerzetes beszámolójából tudjuk, hogy egy kíváncsi, vállalkozó kedvű ember 1250 körül pergamendarabot erősített egy füsti fecske lábára az alábbi felirattal: "Ó, fecske, mondd, hol töltöd a telet?". Tavasszal, a visszaérkező madár lábán a következő üzenet állt: "Ázsiában, Petrus házában". Persze ebből a távolból ez sem teljesen bizonyított, azonban mégis az első olyan adat, mely bizonyította, hogy a madarak bizony vándorolnak, mégpedig kontinensek között, és nem a Holdon és nem a föld alá bújva vészelték át a tél viszontagságait.
Az igazán tudományos szemléletű kutatást Hans Christian Mortensen dán iskolai tanár alapozta meg azzal, hogy 1899-ben sorszámmal és címzéssel ellátott fémgyűrűket erősített néhány seregély lábára, majd útjukra engedte őket. A kísérlet, az azóta meggyűrűzött madármilliók statisztikai adatait ismerve, csodával határos módon sikeres volt: a megjelölt 165 seregély közül már a következő évben visszajelentettek néhányat. 1907-ben pedig megkezdte a fehér gólyákat, gémeket, sirályokat és réceféléket is gyűrűzni.
Azóta a madárgyűrűzés a nemzetközi madármonitoring legalapvetőbb módszerévé vált és hozzájárult ahhoz, hogy a madárfajokkal kapcsolatban egyre több és jobb adat álljon rendelkezésre azért, hogy követni lehessen a populációk életét. Így derülhetett ki például, hogy a leghosszabban vándorló fajunk a sarki csér, amely észak-európai költőtelepeiről egészen az Antarktisz peremvidékéig vonul, így évente kb. 40 000 km-es utat tesz meg vonulása során.
A magyar hagyományban is számos, a madárvonulással kapcsolatos hagyomány van jelen, de ezek inkább egyes fajokkal vannak összefüggésben, amelyek ebben az időszakban vagy elmennek, vagy idejönnek hozzánk. Az biztos, hogy a pásztoraink az alföldön lassan kezdhetik a fohászt, hogy darvaink legalább egy csinos balos tollat hullajtsanak el - a kalapjuk mellé.
Források:
Magyar Madártani Egyesület weboldala
Entz Géza - Mágocsy-Dietz Sándor (szerk.): Az élők világa: növény- és állatország, benne Arisztotelész, az állatok története című munkájának fordítása 1907., Budapest
Orbán Zoltán: Madárbarátok nagykönyve 2019. Budapest
képek: wiki commons, Unsplash: Gordon Millas, Fernando Stabuli, Rushyena, Ganapati Kumar, Andrej Strizhkov, Jimmy GGG, David Cohen, Nico Meier
