A kőleves meséjét mindenki ismeri. De honnan jött a vitéz, aki főzte és pontosan miket tett bele? Tóth János kiderítette - és meg is főzte a mesés étel-legendát! Receptje alapján magunk is nekiláthatunk!
A kőleves
A kőleves története egyik ikonikus népmesénk - a nehéz idők hozta találékonyság és élni akarás jelképe is lehet - amolyan kis Kárpát-medencei „keserédes”. A mesének számos tájegységi változata él. Mi a mese bukovinai székely változata által adott recept szerint készíthetjük el ételünket, Sebestyén Ádám 1970-es évekbeli gyűjtése nyomán.
Sebestyén Ádám gyűjteményes munkája Bukovinai székely népmesék címmel négy vaskos kötetben 35 mesemondó 458 meséjét tartalmazza. Négy helységben - Aparhanton, Hidason, Kakasdon és Tabódon gyűjtötte az anyagot.
A bukovinai székelyek
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Csík és Háromszék Vármegyékből Moldvába, és részben a csángók között telepedett le.
Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, az osztrák-porosz háborúban kitűnt Hadik András tábornok (Berlin megsarcolója) összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket a Szucsáva megyei Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786).
A bukovinai székelyek esetében a csángó megnevezés hamis, és ők maguk sem fogadják el. Annyi közük van a csángókhoz, hogy amikor a moldvai székely menekültek közt a telepeseket toborozták, feltehetően őshonos moldvai magyarok is csatlakoztak a Bukovinába költözőkhöz.
A bukovinai székelyeket csángóknak az 1880-as évek elején kezdték nevezni a budapesti sajtóban, amikor először merült fel hazatelepítésük terve. 1883-ban elkezdődik a visszatelepítésük, ekkor alakulnak meg a máig létező al-dunai (Hertelendyfalva, Sándoregyháza, Székelykeve) és a dévai (Déva, Vajdahunyad, Sztrigyszentgyörgy, Csernakeresztúr) székely kolóniák.
A második világháború alatt megtörténik a teljes kitelepítés, először Bácskába, majd annak elvesztése után Magyarországra. Az al-dunai (Pancsova melletti) és dévai falvak mellett ma a bukovinai székelyek elsősorban a Dunántúlon élnek, fontosabb településeik: Bonyhád, Kakasd, Tevel, Egyházaskozár. 1989 után szoros kapcsolat alakult ki egyrészt a szétszóródott bukovinai székelyek között, másrészt köztük és a székely anyaszékek között is.
A kőleves meséje
A háborúból hazaérkező katona, vitéz útjában betér egy faluba, hátha megszánják egy tányér levessel és hajlékkal, de sehová nem engedik be, nem kínálják étellel, mivel a falubeliek is nélkülöznek. A találékonyságának hála keres egy jó kétmarék nagyságú követ, és azzal kérezkedik be egy szegény özvegyasszonyhoz, hogy azt egy fazékban és kevés vízben hadd főzhesse meg levesnek. Ez, hogy a vitéz a kőből levest tud főzni olyan érdekes az özvegyasszonynak, hogy hamar rá lehet venni, hogy adjon hozzá előbb egy kis sót, aztán egy kis szalonnát és szépen lassan a többi hozzávalót. Hogy pontosan mit is? Elmeséljük!
A bukovinai székely kapros pityókaleves mesés receptje
A követ belerakjuk a vízzel töltött edénybe. Főzzük, forraljuk. Ha ügyesek vagyunk, szerzünk némi sót. Csalafintasággal szerzünk hozzá kevés füstölt szalonnát, melyet apróra vágva kis lángon zsírjára sütünk egy külön edényben. A kisült zsírba beleszórunk egy kevés a lisztet, és zsemleszínűre pirítjuk. Hozzáadjuk a finomra vágott, útközben talált hagymát és összepirítjuk. Mindezt beleöntjük a forrásban lévő kő mellé és együtt főzzük tovább az üst tartalmát.
Fontos, hogy az alapanyag-utánpótlás érdekében főzés közben kóstolgassuk, nagyokat csettintgetve nyelvünkkel. Mindenképpen fennhangon dicsérjük levesünket.
Az ennek hatására érkező sóval, borssal, köménymaggal ízlés szerint megfűszerszámozzuk a kondér tartalmát. További furfanggal szerezzünk még pityókát, tojást, búzalisztet is a kezünk alá dolgozó gazdasszonytól.
A pityókát meghámozzuk, almareszelőn lereszeljük. Összedolgozzuk liszttel és tojással, kicsi sóval. El ne feledkezzünk a félretett szalonnapörcről sem! Az így összeállított galuskatésztát beleszaggatjuk a forrásban lévő levesbe.
Ha továbbra is kitartóan dicsérjük portékánkat, nem hagy el minket a szerencse - és a gazdasszony kegyelme. A remélhetőleg fellelt joghurtos-fokhagymás habarással besűrítjük a kőlevesünket. A végén kaporral megszórjuk. Addig tartjuk a tűzön, míg a levesbe szaggatott galuska meg nem fő.
A kőtől jó pénzért válunk meg, a levest pedig elégedetten fogyasztjuk el gazdasszonnyal együtt, asztalnál ülve.
A Világszárnya Magyar Népmesemondó Szövetség
Természetesen a kőleves akkor a legfinomabb, ha élőszavas mesemondással is fűszerezzük a főzést. Ehhez a legjobb megkérni egy mesemondót, vagy ha nem ismerünk ilyet, akkor megkeresni a recept közreadóját a Világszárnya Magyar Népmesemondó Szövetséget. A szövetség élőszavas mesemondással foglalkozó civil szervezeteket és mesemondókat tömörít.
Arra törekszenek, hogy a legfiatalabb népművészeti revival műfaj, az élőszavas mesemondás mozgalma– a népi kézművesség (nomád nemzedék) és folklór (táncházmozgalom) műfajokkal egyszerre - mennél jobban kiteljesedjen. Ennek érdekében mentorprogramokat, képzéseket, közösségépítő rendezvényeket szerveznek, nagy népművészeti fesztiválok állandó közreműködői.
Nekünk, a szövetség elnöke, Pintér Zsolt főzte meg a levest és jó pénzért el is hoztuk a követ, hogy ezt magunk is megtehessük otthon, hiszen ilyen jóízű csak ebből a kőből lehet levesünk!
írta: Tóth János
fotók: bukovina.hu
