Ha a magyar parasztságot egy madárral kellene jellemeznünk, akkor az nem lehetne más, mint a mezei pacsirta. Ez a madár a szántó-vetők, a földeken dolgozók, a kétkezi parasztság kedves madara, velük együtt éli életét mintegy szimbiózisban kint az életet adó szántóföldeken. A Kárpát-medencében így több helyen az elnevezésében is láthatjuk ezt a ragaszkodást, hiszen hol szántókának, hol szántó pityernek, de legtöbb helyen dalos pacsirtának nevezik. Tóth János írása.
Ezt a madarunkat tényleg mindenki ismeri és nevén szólítja, hiszen a legszélesebb néprétegünk kedvelt madara. Európa, Ázsia legnagyobb részén és Észak-Afrikában is megtalálható, fészkelő faj, mely csak igen ritkán és röviden vonul el telelni. Nagyon sokszor egész évben a fészkelőhelyén marad, főleg, ha enyhe a tél.
Amikor azonban kemény a téli időjárás útra kel dél felé pacsirtánk, de csak akkor, amikor a „jószág havat visz a hátán”, tehát, ha leesik az első hó és a nyílt legelőkön tartott haszonállatok – juhok marhák, lovak – beszorulnak téli szálláshelyükre az istállókba, hodályokba. De mindezek után a tavasz első hírnökeként szólal meg a réteken éneke.
Néhol már februárban megjelennek csapatosan a rétek fölött, de legáltalánosabb megfigyelés szerint március eleje a mezei pacsirta igazi hazatérése és máris elkezdi keresni a párját, a veréb után másodikként. Innentől röptében szórja ránk dalát a fejünk felett igazi mesterdalnokként. Nem csoda hát, hogy igazi társává fogadta a szántóvető ember, hiszen, ha nem is látja munkája alatt folyamatosan, éneke végig kíséri vetéstől aratásig.
„Nem szánt vet az égi madár
mégis eltartja a határ
Én sem szántok, nem is vetek,
Mégis megélek köztetek.”
Szól a hortobágyi pásztorokról szóló népdal, a „pásztorzsoltár”, megidézve benne a mezei pacsirtát.
A Teremtő jól adja meg az egyensúlyt a világban, tette ezt a mezei pacsirtával is, hiszen egy 20 cm-nél alig nagyobb nem túl színes és szép madárnak olyan dalolóképességet adott, amit a levegőben repülve is képes használni, így röptében boldogítja trilláival a mezőn járókat, de küllemét mégis díszíti, a hím madarak fején lévő tollbúbja.
A pacsirta nemcsak a tavaszt hirdeti, hanem ő a hajnalfakadás dalosa is, s így igazán a reménység ébresztője. Még a csillagok az égen ragyognak, a pacsirták érzik már a virradást s felemelkednek, hogy reggeli dalukkal szenteljék meg a napot. Néha már hajnali három órakor javában szólnak.
A táplálékuk mindenféle csúszómászó rovar és giliszta két fészekaljában kikelő fiókáinak a hernyókat szedi össze, segítve a gazda védekezését ellenük. Ha azt nézzük, hogy a hazánkban előforduló csaknem 800 ezer pár mennyi kártevőt szedhet össze évente a 4-5 fiókából álló fészekaljába, akkor könnyebb megítélni ebbéli segítségét.
A madár maga is dalos, de a dalnokokat is sokszor megihlette, nemcsak a nép ajkát, amiről rengeteg népdalunk tanúskodik, de írók, költők tollát is vezette.
„Kelet felől jön egy dalos pacsirta,
Ki van annak mind a két szeme sírva,
Szárnya alatt hoz egy rózsás levelet,
Az van abba hogy a babám nem szeret.”
(Terbeléd, Nógrád vármegye 1970.)
vagy,
„A mezei kis pacsirta
mind a két szemét kisírta.
Sírok én magam is,
sír az én galambom is,
lehajlik értünk még az ág is.
Sírok én magam is,
sír az én galambom is,
lehajlik értünk még az ág is.”
(Rafajnaújfalu, Bereg vármegye 1912.)
Népies költészetünk gyöngyszemei azok a sorok, melyek a pacsirtáról szólnak s azért azok, mert abból a benső barátságból fakadtak, mely a hangulatban is az egyszerű, leplezetlen valóság szépségeit mutatja meg. Petőfi Sándort, Arany Jánost, Tompa Mihályt, Czuczor Gergelyt és még sokakat tudhatunk a pacsirta dalnokának.
„Kis pacsirta is szánt
Mint a szegény költő, fényes levegőben;
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban,
Hallgat leesőben.”
(Arany János: A télben részlet 1848.)
Petőfi Sándor: Pacsirtaszót hallok megint
„Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.
Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.
Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.
Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.
Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,
És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek...
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek.
Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.
Dalolj, pacsírta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.”
(1849)
képek: wiki commons (Deborah Genini, I, Beentree, Daniel Pettersson)
