A túzok

A túzok – népies néven: tuzi, vagy vadpóka - hazai természetvédelem emblematikus faja, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a Körös-Maros Nemzeti Park címerében is ez a faj látható. A túzok heraldikai (címertani) jelkép is, amely számos település, (vár)megye és járás címerében és zászlóján megtalálható, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Magyarországon, Németországban, Moldovai Köztársaságban, Oroszországban, Portugáliában és Spanyolországban egyaránt, a középkor kezdete óta. Nagy, pulyka méretű madár, mely Európában a legnagyobb futómadarunk, mely még röpképes is egyben. Tóth János írása.

Az Eurázsiai sztyeppzóna nyílt, füves területeinek ritka, de jellegzetes madara, elterjedési területén belül felaprózódott, elszigetelt állományai alakultak ki. Az elmúlt hetven év folyamán a túzok kipusztult Franciaországból, a Benelux-államokból, Svájcból, Olaszországból, Németország nyugati feléből és Dél-Svédországból. Gyakorlatilag csak kóbormadárként jelenik meg Lengyelországban és Bulgáriában. Négy fő elterjedési körzete van Európában: az Ibériai-félsziget, a Német-lengyel síkság, a Kárpát-medence és a délorosz-délukrán sztyeppék. A Kaukázus síkjain áthúzódik Ázsiába, a Kazahsztánba is. Afrikában Marokkóban vannak szórványos előfordulásai. Nincsenek biztos adataink Törökország, Irak és Irán túzokjairól. De az itt folyó gyakori háborúk miatt nagy valószínűséggel itt is a kipusztulás fenyegette/fenyegeti. A legmeghatározóbb egybefüggő európai udvarló- és fészkelőhelye Magyarországon van.

A II. világháború az állományát hazánkban is rendkívül lecsökkentette, mintegy 73%-os egyedszámcsökkenést követelt. Így állomány ebben az időszakban 2500 példányra csökkent. Ez indokolta a fokozott védelmét. Na meg az, hogy a túzok a magyar vadászhagyomány egyik kuriózuma volt. De régebbi időkben megesett, hogy ónoseső alkalmával az összefagyott szárnyú, falkába állt kakasokat összeterelték és nagy „pásztorvásár” kerekedett ekkor és a legények kalapja kitollasodott a túzokok tollától. A darutoll mellett a túzok szárnyevező tolla igen kedvelt kalap melletti viselet volt a pásztorok, a mai időkben a juhászok körében. Hogy milyen becse volt a túzoktollnak azt a neves túzokkutató ornitológus, Sterbecz István által közölt történet egy részlete mutatja meg:

„ ...Gazdag zsákmány várt Ferkóra. Összekeresgélt vagy tíz-tizenkét pompás dísztollat.

Büszkén fordult hazafelé, markában a kincset lobogtatva. Már közel járt a legelőtagjukhoz szomszédos Szárazér hídjához, mikor a távolban feltűnt egy poroszkáló lovaslegény. Olyan csikósforma. Az is volt. Nemrég náluk is járt egyszer valami elbitangolt jószág dolgában. Ferkó is ismerte, a kopáncsi határban legelő méneshez tartozott.

- ’gyisten komám! Régóta figyöllek. Látom tanátá’ túzokot.

- Tanátam hát. Láthassa...

- De oszt’ azt is tudod, hogy néköm tanátad üket. No ide csak, eccő ne mongyam!

- Aggya a fekete kórság, hisz’ én tanátam...

- Hogy a tiöd-e? No mögájj!... és már cserdült is a karikás, hogy egyszeriben kettényílt a bőr Feri lábszárán. Hasított az éles fájdalom, azon helyben összeroskadt tőle. A legény meg oda se törődve a bokájához kapkodó Fürgére, magához kaparintotta a tollakat. Azután elcsattant két pofon, és ahogy a csikós vihorászva tovanyargalt, mélységes nagy megalázottság szakadt Ferkóra. Akkora, hogy nem is törődött a fájdalmával. Fojtogatták a feltörő könnyek, hisz’ olyan jól esett volna most egy nagyot sírni. De hát csak azért sem! Úgy döntött, hogy eltitkolja a szégyenét.

Csak hát a lába beszélt helyette!

Piros volt a mély seb, még a Szárazér vize se tudta eltüntetni. De a számadó is megsejtette, hogy mi történt a szemlesütve hüppögő gyerekkel. Nem először látott ilyet, jól ismerte ő már a karikásostornak akár életre meglátszó, keskeny bélyegét. Mindössze csak annyit kérdett:

- Ki vót, és osztán mi végbül?

Ferkónak egyszerre buggyant a szava a könnyével, pedig de szeretett volna Gombkötő Sándorról hallgatni. Öreg János pedig éppen rá volt kíváncsi.

- Hé Palcsi! Hallod te is Jóska! Iccaka átmentök a méneshő’ oszt’ e’hozzátok a Sándort. Rögge’ itt teszünk majd tisztességet véle!

Ferkó abbahagyta a sírást, kerekre tágult szemmel hallgatta a rövid parancsot. Érezte, hogy ebbe már neki nincs beleszólása, de félt is, hogy majd mi fog történni. A két bojtár pedig csak azt tette, amit a pusztán ilyenkor szokásos. Megvárták, amíg sötét lett, akkor odalopakodtak a csikóskarámhoz. Mikor egy ló fölnyerített, majd a kutyák is ugatni kezdtek, szerencséjükre épp Gombkötő Sándor volt virrasztósoros. Fogta a subáját, indult körülnézni. A rázuhanó gulyásbot fültövön érte. Nyekkenés nélkül dőlt Jóska karjába, az pedig megrémült, mivelhogy a legény nem is lélegzett.

- De nagy marha vagy te Palcsi! Kis híjja, hogy agyonvertöd!

Sándort a közeli csatornapartra hurcolták. Itt azután magához tért, de nem kérdezett semmit. Engedelmesen ballagott, a két bojtár közrefogta. Így volt helyén, tudta ő jól, és bánta már fenemód azt a túzoktollat.

Alig derengett még, mire megérkeztek. Akkor reggel pedig késve indult a gulya legelni. Csak azután, hogy megtörtént az ítélet, vagyis annak a még pásztortanyán esedékes első felvonása. A számadó először a Ferkónak adott két jókora pofont szolgáltatta vissza, merthogy - úgymond - röstellné az adósságot. A bojtárok azután lefogták Sándort, az öreg pedig hátrakötözte a karjait egy borjúkötéllel. Akkor vette a bicskáját és fenni kezdte akkurátusán a nadrágszíjához.

A többiek megdermedtek!

- Ne féjj Sanyi, nem öllek mög. Csak a kalapodhó kanyarítok e’ kis szőrös tollat. No mutasd csak azt a jányfincótató bajszodat he... így ni... Ferkó madzagot aggy hé, hogy kössem a kalap szalagjáhó...

Két nyisszantás és a csikóslegény kackiás bajusza volt nincs. Olyan csutak készült belőle, mint a vadászkalapoknál viselt vaddisznósörte. Abból lett a Sándor kalapjának szőrös csikóstolla.

- No figyejj csak te Jóska! Indutok a faluba mánis. Bekiséröd a Sándort, de le ne vödd a kötelet rula. Kiviszöd a piacra, oszt e’mondod mindön embörfiának, hogy így jár, aki gyerökre se röstell acsarkonni. Oszt hájjá mög a Tapasztóék jánya is, az Etus, aki ott árujja a ződségöt. Ű majd e’mongya a nénnyinek, aki mög a Sándor szeretője. Amikó végözté, visszamöntök a méneshő. Tisztőtetöm a számadót, oszt kérd vissza tülle a tollat...

Elindultak.

Ballagtak szótlanul, az egyik szabadon, a másik kötözve. Nem volt harag köztük, Sándor se próbált alkudni. Természetes volt számára, hogy akkor ő élt az erősebb jogával, de épp úgy fogadja majd a viszonzását is. Szemet szemért! Ősi, vad törvény ez, a gyökere talán embervoltunk hajnaláig nyúlik. De a természetben élő ember azt is tudja, hogy tisztesség híján közössége sincsen. És tudták a hegyesi legelőn is, mikor Sándor fölött ítélkeztek. Öreg János se feledte, ezért védte hát igazát a megsértett pásztorbecsületnek!"

(Sterbecz István: A csikóstoll In.: A természet 43. szám 1992.)

A túzok állandóan itt maradó, nem vonuló madarunk. Ezt fejezi ki az a szólás is, hogy „Elmegy a fecske, marad a túzok”, legfeljebb tél idején kószál kisebb-nagyobb távolságokra attól függően, hogy mennyire lepi el a hó a tájat. Ilyenkor hó által kevésbé borított helyeken sokszor nagy számban összeverődik s ha az időjárás huzamosabban zord, kemény, az éhség, közelebb viszi az emberi lakóhelyekhez, pajtákhoz, kazalokhoz.

Nagyon érdekes változás volt a faj történetében, hogy ez eredetileg monogám madár, azaz egy életre választott párt magának az európai vadászhatósága miatt, ami sok kakas kilövését eredményezte, poligámmá vált és tavasszal látványos nászruhás „dürgéssel” választják ki párjukat.

„Tavaszszal a falkák megoszlanak, szétszakadoznak s a kakasokban felébred a szerelmi szenvedély. Felfujják magukat, szárnyaikat alácsüggesztik, farkukat legyezőformán szétterpesztik és méltóságteljesen, délczegen feszelegnek a tyúkok előtt, akár a pulykakakasok. Így kezdik az udvarlást. Vetélytársaikkal összetűzve, elkeseredett viaskodásokkal folytatják.”

(Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról Budapest. 1901.)

A túzok a talajon költ, sokszor maga kaparta mélyedésben, melyet csak kevésbé bélel ki fészekalja számára. Nagyon sokáig, csaknem egy hónapig költ. Fészekalját 2–3 szürkészöld, barna foltos tojás alkotja, kikelve a csibéi fészekhagyók.

Túzokmadarunk tápláléka kor szerint változik. Míg a ki nem fejlődött csibék kizárólag rovarokat, álcákat, pajorokat esznek, addig a nagykorúak főleg szemes életet, növények friss, gyenge hajtásait, különböző magvakat szedegetnek, mellesleg azonban rovarokat is, sőt egy-egy ügyetlen egeret, pockot, pacsirta fiókát is elcsípnek.

Régebbi források arról is tanúskodnak, hogy eleink fogyasztották is a túzok húsát, éppen ezért fogták is be, illetve vadászták a korábbi korokban. Ezt írja le Chernelházi Chernel István Magyarország madari című könyvében:

„Az öreg túzok husa kemény, csak sok páczolás vagy kifagyasztás után válik élvezhetővé; a fiatalok pecsenyéje azonban ízletes s némileg fáczánsültre emlékeztet. Ezért tehát s kiadós voltáért is, a közszólás «jobb egy veréb ma, mint holnap egy túzok», mégis csak jól adja a hasonlatot, mert ha nem volna kivánatos, úgy még ha kisebb lenne, sem kellene.”

A túzok Magyarországon 1970. óta fokozottan védett, A faj fenntartásának európai hírű rezervátuma Dévaványán található. Természetvédelmi értéke egymillió forint, melytől fontosabb, hogy egyik kiemelt magyarságjelképünk is.

cover: Andrej Chudý, wiki commons

Források:

Chernelházi Chernel István: Magyarország madarai Budapest 1899.

Herman Ottó: Madarak hasznáról és káráról Budapest, 1901.

Katona Mihály: Magyarországi madarak népies elnevezésének gyűjteménye 2020.

Killian Mullarney, Lars Svensson, Dan Zetterström, Peter J. Grant – Madárhatározó 1999. London

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület – A túzok

Schmidt Egon – Madárlexikon 2020.

Sterbecz István: A csikóstoll In.: A természet 43. szám 1992.

Dr. Faragó Sándor: Legkedvesebb madaraink 10. A túzok Budapest, 1986.