A Tánc világnapján Tóth János vállalkozott arra, hogy röviden összefoglalja a magyar néptánc és a táncházmozgalom történetét.
A tánc az emberiség egyik legősibb kifejezési formája. Onnantól tánc a tánc, amikortól a test ritmikusan, ütemesen mozog valamilyen zenére, legkorábban saját hangra, későbbiekben a zene fejlődésével a kornak és kultúrának megfelelő hangszerek alkotta zenére. A természetközeli népeknél, de régi kultúrákban is a tánc egyfajta rítus, mely az ember és környezete viszonyát jeleníti meg, gondoljunk csak a vadászó népek táncaira, vagy az indián törzsek esőhozó táncaira. A tánc, mint az önkifejezés egyik eszköze, csak a későbbi időkben alakult ki, amikor már a táncot a művészet egyik ágaként, nem pedig a kultúra alapegységeként kezdték kezelni, amikor már nem a közösségi lét egyik formájaként volt hivatott erősíteni az együvé tartozást. Ez leginkább a reneszánsz korban csúcsosodott ki, amikor az udvari, nemesi, mondjuk magaskultúra és a nép által megtartott ősi formák szétváltak egymástól és párhuzamosan kezdetek élni egy-egy társadalomban.
Az, hogy mennyire fontos volt a tánc a közösségek életében, az is mutatja, hogy a középkori kör- és lánctáncok sok helyen a mai napig is élnek. Valamilyen lenyomatával ma is találkozhatunk például lakodalmakban – meredek a példa, de mellbevágó – a vonatozás során.
A magyar tánckultúra történeti korszakai és típusai
A magyar tánckultúrát Martin György és Pesovár Ferenc munkássága nyomán két nagy történeti rétegbe lehet sorolni: a régi és az új stílusú táncokra. Ez a felosztás természetesen a néptánc történeti rétegeire vonatkozik. (A nép táncában az uralkodó osztály udvari táncai nyomokban ugyan, de megtalálhatók, viszont az udvari táncok fejlődése egészen másként alakult. )
A magyar tánctörténet korábbi hagyományait őrző régi táncstílust vegyes földrajzi és társadalmi kép jellemzi. Egyszerre találhatók meg benne a tipikusan közép-európai és balkáni területek tánctípusai a nyugat-európai táncstílusokkal, valamint a magas- és a népi kultúra által táncolt és megőrződött táncok.
A legrégebbi réteget őrzik a leánykörtáncaink, a karikázók, a fegyvertáncaink, melyek a különféle tájegységeken ismert botolókban (pásztor, cigány) lelhetők fel, vagy a moldvai és gyimesi csángók lánc- és körtáncai. De ide sorolhatjuk a hajdútánc emlékeket őrző ugrósainkat és legényeseinket, vagy az Erdély szerte megjelenő forgós, forgatós párostáncainkat. Az új stílusú táncaink a verbunk és a csárdás. A felvilágosodás és a reformkor hajnalán jelentek meg és hamar a nemzeti táncstílus legmeghatározóbb elemeivé váltak.
A csárdás 2024. decemberében az egész emberiség kulturális kincsévé vált azzal, hogy az UNESCO is felvette azt a megőrzendő szellemi kulturális örökségek regiszterébe.
A magyarság lelkében, így mindennapi életében is rendkívül fontos szerepet játszik a tánc, rengeteg féle táncunk van és ezeknek számtalan egyéb táji változata. Tánckultúránk legalább olyan gazdag, mint népzenei kincsünk. Joggal mondhatjuk, hogy ennek kutatása és feldolgozása, közreadása tekintetében a világ élvonalában vagyunk, a gyökereinket sikerült igen behatóan feltérképezni, így van mire építeni mindent, oktatást, művészeti tevékenységet, szabadművelődési formákat, mozgalmakat. Ezt szerencsére elődeink meg is tették, és mára a teljes oktatási vertikumban képzik gyermekeinket, fiatal felnőtteinket az alapfokú művészeti iskoláktól a Magyar Táncművészeti Egyetemig, mert fontos a tánc, azon belül kicsit még fontosabb a saját hagyományos tánckultúránk.
A tánc világnapja, vagy inkább a világ táncnapja!
1982 óta ünnepeljük a Tánc Világnapját. Az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének Táncművészeti Szakbizottsága a nap bevezetésével indította el programját a tánc - a nonverbális kommunikáció legkifejezőbb formája - népszerűsítésére. Napja a leginkább formalizát táncnyelv, a balett 18. századi nagymestere, a táncművészeti műfaj megújítója, Jean-Georges Noverre születésnapja.
„A természetet választottam vezéremül, ez adott nekem mintát, ez tanított meg arra, hogyan kell a táncot beszéltetni, hogyan lehet a tánccal minden szenvedélyt megfesteni, és az utánzó művészet rangjára emelni”.
Jean-Georges Noverre
„Elszántam magam, hogy új irányt adjak a táncművészetnek. Éreztem, hogy a balettben is lehet költőit alkotni, mellőztem a szimmetrikus alakzatokat, s a lábak és karok mechanikus mozdulataihoz az ember egész testi-lelki mivoltának mozgását kapcsoltam…”
Noverre népszerű művészek - zenészek és írók - műveivel dolgozott. Gluck, Mozart, Rameau, François Granet, Molière, Voltaire és Diderot szerzeményeit és írásait álmodta a balettszínpadokra.
Nem volt sajnos túl nagy szerencséje a a maga korában: táncosai felemás érzésekkel fogadták az újításait, így nagyon nehezen tudta a tárulatát összetartani és a közönség sem fogadta műveit mindig osztatlan sikerrel. Mivel a Nagy Francia Forradalom elől Londonba menekült, majd visszatérése után már nem tudta újjászervezni társulatát inkább az írásba fektette energiáit - így leírta elképzelését a tánc megújításáról. Így - ha nem is személyesen, de írásain át végül későbbi korokban sikerült elérnie, hogy a balett, mint színpadi művészet megújulhasson. Noverre munkássága ma is a kortárs balett egyik alapja.
A néptánc színpadra kerülése
A színpadi tánc folyamatos fejlődésének részeként a népek saját táncai is felkerültek a színpadokra. Hazánkban, illetve Közép-Európában talán a legnagyobb név a klasszikus balett és a néptánc keresztezésében Igor Alekszandrovics Moiszejev. A korr jellemző igazodási kényszer hatására a Magyar Népköztársaságban számtalan együttes alakult a a Szovjetúnió Állami Néptáncegyüttesének mintájára. Ilyen volt a magyar Állami Népi Együttes, és több szomszédos országunk állami néptáncegyüttesei. Ekkor volt az a pillanat, amikor a néptánc felkerült a színpadra, de nem a maga tisztaságában, hanem a balett technikai elemeinek beépítésével, a néptánc mozdulatainak sematizálásával. Ebben a korban persze ez jót tett a nemzeti érzelmű közönség megbékélésének folyamatában, de nem pótolhatta a megmaradó, valóban a nép körében még megtalálható táncokat, amelyek gyűjtésére Martin György egy egész rendszert épített. Martin a hiteles néptánc elemzői munkáját, közreadását is elkezdte nagy hévvel és odaadással. Sőt: barátaival megszervezte az első táncházat is Budapesten 1972. május 6-án az Írók Boltjában. A fő szervezők közt volt két jeles zenész: Sebő Ferenc és Halmos Béla és az amatőr néptáncmozgalom két kiemelkedő néptánccsoportja: a Bartók és a Bihari is.
A néptánc azóta is a színpadon van, de ekkor történt vele egy újabb csodás dolog: visszakerült az emberek közé, mint szórakozási forma.
A néptánc újra az emberek között
„Nyugodtan írom le, hogy a néptánc történetében ma újra történelmi pillanatot élünk át. A megelőző az volt, amikor a csűrökből, a pajtákból, a falusi táncházakból kikopott néptánc felkerült a színpad deszkáira. A mostani történelmi pillanat viszont az, amikor visszakerül ismét a földre. S nem a földolgozott, az átgyúrt tánc, hanem az eredeti.” (Csoóri Sándor – Szélfújás, avagy homok a szájban 1974.)
A táncházmozgalom elképesztő energiákkal törte útját a városi értelmiségi körökben nemcsak a fővárosban, hanem a vidéki nagyvárosokban is. Hatására sorban alakultak a táncházas közösségek. Mindezzel párhuzamosan természetesen a színpad is megtartotta a néptáncot, mint közvetítő formát, vagy, mint maga szépségében történő előadását, de fontosabb lett az, hogy az amatőr néptáncmozgalmat is felrázta. Rengeteg vidéki amatőr néptánccsoport alakult ebben az időszakban.
„Mi mást jelenthet a népművészetek életben tartása, mint valami emberi tüntetést kihívást, az eltömegesedés járványa ellen.” - írta Csoóri Sándor.
Megunták a közösségek az internacionalizmust, melyben feloldódott volna nemzeti kultúránk, és egyfajta ellenállásként fogalmazódott meg a lelkekben a táncház iránti igény.
Ma azt látjuk, hogy a tánc világnapján rendezett ünnepeket a Kárpát-medencében áthatja a magyar néptánc. A legtöbb programnak a gerincét ez a műfaj adja, jelezve azt a rendkívül nagyszámú közösséget, amelyeket a néptánc szeretete és művelése tart össze.
A néptánc ünnepe egyidős az 1982. óta megrendezett Országos Táncháztalálkozóval, amelyből a 45.-re lehetett kilátogatni múlt hétvégén. A rendezvény mutatja, hogy még mindig van létjogosultsága ennek a közösségi formának, melyet a táncházak adnak.
Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.”
(Kallós Zoltán)
Többes jubileum volt az idei év a táncházmozgalom folyamában. Idén lenne Kallós Zoltán 100 éves, aki a teljes Kárpát-medencére kiható erőt adó munkássága révén ma is élő hagyományként megélhető a közösségi élmény a táncházakban - és idén volt a 45. találkozó. Jó látni, hogy Halmos Béla, Romhányi László és Turbéky Dénes megálmodta rendezvény ma is sokakat vonz.
A találkozó jól mutatja a néptánc és táncház mozgalmi jellegét, hiszen mindig nagy összefogás van mögötte. A szervezők és rendezők sorában látunk nemzeti kiemelt intézményt, az egyik legfontosabb, a népzene és néptánc közösségi formáinak megmaradását szolgáló vállalkozás, a népművészeti műfajokat képviselő és korosztályos országos szövetségek és azok civil tagszervezetei, az intézményes oktatás képviselői.
ervezők közt volt főszervezőként a Táncház Egyesület, társszervezőként a Népművészeti Egyesületek Szövetsége, ami a kézműves vásár rendezését vállalta magára a tagjaik sorából verbuválva a Hagyományok Háza, a Fonó Budai Zeneház a kezdő és a záró táncházak megszervezésében vállaltak oroszlánrészt, a Martin György Néptáncszövetség, a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség, az Örökség Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Népművészeti Egyesület a táncos gálaprogramok összeállítását és a napközbeni tánctanításokat vállalták. Számos néptáncos és népzenész képzést folytató művészeti szakigimnázium (a fóti, nyíregyházi, békéscsabai és a budapesti) diákja és tanára kapcsolódott ezekhez, a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttese pedig ismét megszervezte a nemzetközi legényesversenyét.
A programok sokasága émelyítő csömört is okozhatott ebben a koncentrációban. Látjuk, hogy nehéz minden igényt kielégíteni úgy, hogy ne sérüljön a valóban minőségi megvalósítás, melyben a szándék elvitathatatlan. Számtalan értékes program kavalkádjában nehéz a döntés, hogy mit válasszon a látogató. Az évről évre rendszeresen megrendezett programok és a szervezők száma és műfajai jól mutatják a rendkívüli sokszínűséget, de mégis látszik, hogy egyfajta megújulásra is szükség van. Látható ez a még mindig sok, de évről évre egyre csökkenő látogatószámban és azon is érdemes elgondolkodni, hogy a helyszín bezárja és szubkultúrává zsugorítja azt a lehetőséget, melyet az első táncház és az első találkozó megnyitott.
Lehet, hogy ismét nyitni kellene - térben, időben és meg kellene szólítani új közösségeket is. Ne az legyen, hogy a fellépő csoportok egymást nézik a színpadon (bár még így is megvan a kritikus tömeg!). Az idén meg is volt rá az akarat, mármint ami a „kívülállókat” illeti, hiszen az egyik szlogen:
„Egy fesztivál, ahol a magyar népzene és néptánc nem csupán bemutató, hanem átélhető élmény mindenki számára.
Kell tudnod táncolni?
Nem.
Kell ismerned a népzenét, néptáncot?
Egyáltalán nem.
Akkor is jöhetsz, ha még sosem voltál ilyenen?
Pont akkor érdemes!”
Jó lenne, ha eljutna a célközönséghez is ez a meghívás - hogy betölthesse a rendezvény eredeti, igazi misszióját.
Idén lenne száz éves Kallós Zoltán (cikkünk róla itt) . Az örökségét őrző intézmények összefogásával (Hagyományok Háza, Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány, Kallós Zoltán Alapítvány) népzenei mentorprogram valósul meg ebben az évben. Az ebben résztvevő mesterek, és tanítványok rendkívül gazdag gálát adtak a találkozót követően tragikus hirtelenséggel elhunyt Sebő Ferenc vezetésével. Látható, hogy Kallós Zoltán munkássága mi mindent megtartott az elkövetkező generációknak, Sebő Ferenc munkássága pedig azt mutatja, hogy milyen eredményesen lehet mindezeket a megtartott kulturális értékeket át is adni. Sebő Ferenc örök érévnyű gondolata, mely gondolatot pályatársai is osztottak, mindenki előtt ma is fel kell kapjuk a fejünket:
„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!”
Éljünk hát vele!
Források:
Csoóri Sándor: Szélfújás, avagy homok a szájban In.: Élet és Irodalom 18.évf. 28. szám 1974.
Jávorszki Béla Szilárd – Az első táncháztalálkozó 2018. In.: betkorszak.blog.hu
Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok I–III., Budapest, 1970.
Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai Budapest, 1972.
Martin György: A magyar nép táncai Budapest, 1974.
Major Rita - Gara Márk: Az európai színpadi tánc története Budapest, 2014.
