Kallós Zoltán nem csupán megfigyelője, hanem aktív dokumentálója és közvetítője is volt a paraszti kultúra 20.századi gyors átalakulásnak. Gyűjtései révén olyan kulturális értékeket mentett meg, amelyek a 20. század második felére nagyrészt eltűntek volna. Ma 100 éve született. Tóth János jubileumi írása.
A 20. századi közép-európai történelem egyik meghatározó jelensége a hagyományos paraszti kultúra gyors átalakulása és visszaszorulása volt. E folyamat különösen erőteljesen érintette Erdélyt, ahol a politikai, társadalmi és gazdasági változások egyaránt hozzájárultak a hagyományos életforma felbomlásához. A kisebbségi létben őrlődő közösségek azonban mégiscsak megőrizték - a nyomás alatt talán méginkább - azt a képességüket, mely a túlélésük záloga lett: megtartották hagyományos kultúrán alapuló közösségeiket.
Ebben a történeti kontextusban nyer különös jelentőséget Kallós Zoltán munkássága.
Gyermekkor és kulturális közeg
Kallós Zoltán 1926. március 26-án született a Mezőség egyik meghatározó településén, Válaszúton. A gyermekkor és az iskolásévek pedig már a szülei által megvásárolt Bánffy uradalom vadászházában teltek. Ez a ház lett mára a Kallós Alapítvány központja. A gyűjteményt is itt helyezték el, kiállításba rendezve.
A régió sajátos etnikai és kulturális összetétele — magyar, román és cigány közösségek együttélése — különösen gazdag folklórkincset eredményezett. Kallós gyermekkorában a népdal, a tánc és a szokások még a mindennapi élet szerves részét képezték. Belenevelkedett ebbe a kultúrába, így nemcsak szemlélője, hordozója is volt annak. A hagyományra ekkor még nem, mint elszigetelt kulturális jelenségre tekintettek, hanem mint a közösségi identitás alapjárat. Ez a tapasztalat meghatározóvá vált későbbi pályáján.
Az elemi első osztályát Válaszúton járta, de jött az Antonescu-korszak (1930-es évek második felétől 1940-ig, Észak-Erdély visszacsatolásáig), amikor bezáratták a magyar iskolákat, megszűntették a magyar nyelvű oktatást - így a negyedik osztályig már csak román nyelven tudta elvégezni az elemi iskolát. Ezután következett a Kolozsvári Református Kollégium, ahol nem igazán érezte jó magát, főleg a korábbi román nyelvű iskolai évei miatt, és sajnos hatodik osztályban meg is bukott latin nyelvből. 1944-ben már Sepsiszentgyörgyön folytatja tanulmányait a tanítóképzőben.
„Apám nagy bánatára nem vonzottak a gépek, engem a falu, a hagyományok érdekeltek. Ha kicsi időm volt már menten a faluba írogatni, jegyzetelni. Nem volt nehéz dolgom, abban az időben valamennyi fiatalnak, fiúnak-leánynak egyaránt volt egy füzete, abba írta a kedvenc dolgait, mondókákat, rigmusokat, csujjogatásokat. Sajnos egyetlen egyet sem sikerült megmentenem ezekből a füzetekből, pedig próbálkoztam. … Ami szellemi, vagy tárgyi értelemben népművészet volt, arra voltam vevő. Ugyanakkor mélyen sértette az önérzetemet, hogy valahányszor szó esett a népművészetről, a Mezőséget soha nem említették.” (Idézet Kallós Zoltántól In.: Csinta Samu – A lélekmentő)
Kolozsvári tanulmányai során Kallós kapcsolatba került a néprajz és a népzene tudományos feldolgozásával. Ebben az időszakban erősen hatott rá a magyar népzenekutatás klasszikus hagyománya, különösen Bartók Béla és Kodály Zoltán munkássága. A két kutató módszertani öröksége — a terepmunka elsődlegessége, a pontos lejegyzés és a rendszerezés igénye — alapvetően meghatározta Kallós későbbi tevékenységét.
A háború közbeszólt, hiszen, mint jelentkezett leventét Sopronba vezényelték, onnan pedig Csömörre, az első vonalba. Itt számtalan katonatársa veszett oda, így a megmaradt rajtársaival úgy döntöttek, hogy hazamennek. Többszöri elfogás, vegzálás közepette viszontagságos úton jutott haza Válaszútra. 45 februárjától Kolozsváron folytathatta a tanítóképzőt és 1946-ban lediplomázott.Az igazi eltökélt gyűjtőmunka csak ezután következett, főleg, amikor a Moldvába való jelentkezése helyett (mert Domonkos Pál Péter írásai nyomán nagyon elkezdte érdekelni a moldvai magyarság néprajza, hagyományos kultúrája után)a kalotaszegi Magyarvistára vezényelték tanítónak. Ő lett a falu „kicsi tanító”-ja. „Eredetileg Gyerővásárhelyre kaptam kinevezést, de ott úgy fogadott a pap, hogy eszem ágában sem volt visszamenni. Vistán szép éveket töltöttem, szerettem tanítani, szerettem az ottani embereket.”
Magyarvista - Kolozsvárhoz való közelsége miatt - nagyban megkönnyítette, hogy Kallós bejárjon az egyetem néprajzi tanszékére előadásokat hallgatni, ezeken az alkalmakon figyelt fel rá Jagamas János, mint „idegen” (nem egyetemista) hallgatóra.
„Egy alkalommal Jagamas János professzor megkérdezte tőlem, honnan jöttem. Á, Vista, nemrég ott gyűjtött, mondta, de nagyon gyenge anyagot talált. Na, jöjjön csak ki velem, mondtam. Kijött, elő is került A három árva, meg még néhány kolduscsúfoló keserves. Neki korábban azért nem sikerült, mert nem találta meg a kulcsfontosságú adatközlőket.”
Kallós katonaviselt volt ugyan , de 1948-ban újra besorozták - ekkor már román sorkatonának. Választhatott Huszváros, Szucsáva és Románvásár állomáshely között. Ő Románvásárt választotta, mert tudta, hogy ott vannak csángók. Mivel a katonák törzskönyveit bízták rá, mint írástudóra, így elé kerültek a magyar nevek is és megtudta, ki hogy melyik településről való. Hatalmas adatbázis!
Ebből az időszakból több adatközlője is kikerült, akiket később meglátogatott. Különösen két falu volt számára nagyon fontos, Szabófalva és Kelgyesti, mert itt még akkoriban nemcsak az idősebb generáció, de a fiatalok is beszéltek magyarul. Ám súlyosan megbetegedett a katonai szolgálat alatt és hamar leszerelték, visszakerült Magyarvistára.
Mivel ezután is bejárt a kolozsvári néprajzi tanszékre előadásokra (például a debreceni folklórintézet alapító Gunda Béla előadásaira), itt megismerkedett Kós Károllyal is. A néprajz iránt való elköteleződése miatt pedig rábízták 1949-ben a járási néprajzi kiállítás megvalósítását. Eközben tudta meg, hogy Kósék éppen Kolozsvár monográfiáján dolgoznak és rá a cigánytelepeket bízták, hogy gyűjtsön mennél több anyagot. Ez éppen kapóra jött, mivel Kallós egyből ajánlotta, hogy mint cigányul is jól beszélő segít a kutatásokban Kósnak. A Folklórintézetben pedig elkezdték rögzíteni a dalokat. Néhány nap múlva pedig behívatták a Zeneakadémiára, mint kiderült: felvételire.
A gyűjtőmunka módszertana és terepei
Kallós Zoltán az 1940-es évek végétől kezdve rendszeres terepmunkát végzett. Gyűjtései elsősorban három régióra koncentrálódtak: Mezőségre, Kalotaszegre és a moldvai csángó területekre. Fontos kérdés volt számára, hogy személyes, leginkább baráti kapcsolatokat építsen ki mindenhol. Az emberségesség a lenagyobb erény, amikor a bizalom megteremtéséről van szó -a gyűjtéshez pedig bizalom kell, máshogy nem megy. Tanítani kellene azt, ahogyan ezt Kallós Zoltán csinálta. Mindig figyelt a körülményekre, ha voltak gyerekek, vitt ajándékot nekik, ha szegényebb körülmények között élőkhöz ment, vitt élelmet, tisztálkodási szereket, a hetvenes, nyolcvanas évektől pedig már magyarországi gyógyszereket is, ahol szükség volt rá. És ami ezt követően a legfontosabb: a legtöbb adatközlőjével továbbra is tartotta a kapcsolatot, baráti viszonyt ápolva velük.
A mezőségi anyag Kallós életművének egyik legértékesebb része. Szék (Sic) községben végzettgyűjtései különösen jelentősek. Itt a 20. század közepén még viszonylag zárt, hagyományőrző közösség élt.1962-ben és 1963-ban több alkalommal gyűjtött Széken, ahol többek között adatközlője volt a híres énekes, prímás, Ádám István „Icsán”. Az általa énekelt dallamok és tánczenei repertoár később a táncházmozgalom egyik alaprétegévé vált.
Egy konkrét esetben egy idős énekesnőtől több változatban jegyzett le balladákat, köztük a Kőmíves Kelemen típus variánsait. Ezek a gyűjtések lehetővé tették a balladavariánsok összehasonlító vizsgálatát is.
Válaszúton az 1950-es évek végétől kezdve végzett gyűjtéseket. Itt elsősorban lakodalmi szokásokat és az azokhoz kapcsolódó énekeket dokumentálta, például 1957-ben rögzített egy teljes lakodalmi éneksort, amely a menyasszonykikéréstől a menyecsketáncig követte az eseményeket.
Kalotaszegen Kallós figyelme a gazdagon díszített dallamokra és az egyéni előadói stílusokra irányult. 1968-ban és 1969-ben Méra és Vista falvakban végzett gyűjtéseket, ahol több prímás játékát rögzítette. Adatközlői között volt például Fodor „Neti” Sándor, akinek hegedűjátéka a kalotaszegi stílus egyik kiemelkedő példája.
Egy konkrét gyűjtési esetben ugyanazon dallamot több alkalommal is felvette ugyanattól a zenésztől, majd összehasonlította az előadásmód változásait. Ez rávilágított arra, hogy a népzene nem statikus, hanem folyamatosan alakuló jelenség.
A moldvai csángó falvakban végzett gyűjtések különösen nagy jelentőségűek, mivel itt számos archaikus elem maradt fenn. 1965 és 1970 között rendszeresen gyűjtött Klézse és Lészped környékén. Egyik fontos adatközlője volt Petrás Mária családjának idősebb generációja, valamint idős asszony, akik archaikus vallásos énekeket őriztek. Egy konkrét esetben egy idős adatközlőtől egy teljes balladaciklust sikerült felvennie, amely több, egymáshoz kapcsolódó történetet tartalmazott. Az ilyen összefüggő anyagok ritkák, és különösen értékesek a folklór narratív struktúráinak vizsgálata szempontjából.
Szemben a hatalommal
Ha életét a regnáló hatalom oldaláról nézzük, akkor egész életében jelen volt az azzal való ellenzékiség és konfliktus -amely egyértelműen következett alap-attitűdjéből. Abból, hogy a népe, nemzete iránti elköteleződés vezette munkásságában. Sok viszontagságot okozott ez számára.
1950 nyarán édesapja kuláklistára került és mindenüket elkoboztak. Beköltöztek Kolozsvárra, apja gépszerelőnek állt, ő pedig egy műanyagtáska üzemben kezdett el dolgozni. Még az egyetemről is majdnem kidobták - de a szűkös anyagiak miatt negyedéven végül ő hagyta abba tanulmányait. 1956-ban döntött úgy, hogy Moldvába megy tanítónak. Ezzel egy, a kolozsvári kollégiumi évek óta dédelgetett álma valósulhatott meg, mely Domokos Pál Péter A moldvai magyarság című kötete ihletett. A kötet 1941-es kiadása került a kezébe, mely már tartalmazott térképeket és folklóranyagot is, de a legfontosabb adalék az volt, hogy közölte a Bandinus-kódexet, mely egy pápai küldött településekre és családokra lebontott pontos etnikai és felekezeti jelentését tartalmazta 1648-ból.
Bandinus-kódex Bandinus Moldva apostoli adminisztrátor jelentése 1648-ból, moldvai egyházlátogatási körútjáról. A kódexből megismerhető a korabeli Moldva egyházpolitikai és gazdasági élete, lakosságának nemzetiségi összetétele, s az, hogy néhány évtizeddel az érseki népszámlálása előtt Moldva még magyar többségű lehetett. Hérló városáról pl. így ír: „Régebben magyarok laktak itt, több száznál is több házban, most csak 5 ház van; ezek közül kettőben feleséges ember, egyben özvegy ember, kettőben özvegy asszony lakik, fejenkint 19-en vannak a kisdedekkel együtt..." Az egykori moldvai magyar falvak mellett magyar alapításúnak és részben még magyar lakosságúnak mondja: Hus (Husi), Vaslo (Vaslui), Barlad (Barlàd), Takucs (Tacuci), Tatros, Paskan
(Pascani), Bákó, Karacsonkő (Piatra Neamț), Román, Gyula (Giulesti), Szucsava településeket.
Szucsava volt a régebbi fejedelmi székhely, melyet együtt építettek magyarok és szászok „Régen csupa szászok laktak itt, magyarokkal és olaszokkal vegyesen, akiknek számuk meghaladta a 8000-et. Abban az időben árokkal és töltéssel volt megerősítve a város. Most pedig a kisdedekkel együtt 25 katolikus van, akik anyanyelvüket elfelejtették, nyelvi szokás tekintetében a vlachokhoz hasonlók...”
Említi Kotnárt, melyet szintén a szászokkal együtt építettek a magyarok.
„Azt mondják, nevét a moldvai szőlők első ültetőjétől kapta. Régente ugyanis e tartomány Magyarország királyának adót fizetett. Történt egy időben hogy e tartomány vajdája Budára utazott a királyhoz, ahol a kiváló magyar borokat megízlelve fájlalta, hogy az ő egyébként nagyon termékeny tartományában bor nem terem... Azért a királytól egy embert kért, aki a szőlőültetést kiválóan értette. Meg is kapta egy Gutnar nevű német személyében...”
Említi a korabeli fővárost, Jászvásárt is.
Kontrasztnak érdemes megjegyezni, hogy a dákóromanizmus hívei különös következtetést vontak le a ~ tanulmányozásakor: ha a moldvai magyarság az utóbbi századokban szabadon gyarapodhatott volna, akkor most annyi magyar lenne Moldvában, mint Erdélyben - azaz legalább 2 millió. De olyan körülmények között élt, amelyek elsorvasztották. Ezért az "erdélyi kérdés" megoldására Erdélyben is a moldvaihoz hasonló körülményeket kell teremteni a magyarság számára.
(Magyar Katolikus Lexikon)
Kallós idején a térségben majdnem hetven magyar iskola működött. Lészpedre került, de az 1958-59-es tanév kezdete már nem élhette meg a magyar nyelvű oktatást, minden iskolából száműzték a magyar szót. Kallós 54-57 közt gyűjtött Lészpeden és a környéken, majd a Gyimesbe költözött. Mivel itt nem tudott a tanügyben elhelyezkedni - „megbízhatatlan elemnek” nyilvánították - csak barátai segítségével találhatott munkát a faipari vállalatnál. Ez a hely megmentette a folyamatos rendőri vegzálástól, ugyanis főleg az erdő volt a munkahelye - mint Ábelnek a rengetegben.
A rendszeres rendőri vegzálás, megfigyelés ellenére sem tört derékba a munkássága, hiszen ez csak még jobban feltüzelte Kallóst, hogy van keresnivalója, ha már a karhatalom ennyire őrzi tőle a közösségeket és a „kincseket”. Többször letartóztatták, megfigyelték. Azt is figyelték, hogy ki és mikor, honnan érkezik hozzá, é azokat az embereket, barátokat, kutatókat, amatőr gyűjtőket is rendszerint előállította a szekuritate.
„Egy alkalommal engem is bekísértek: Kalugerből mentem Bákóba, néhány népművészeti dolgot készültem vásárolni a piacon. Amikor le akartam szállni a buszról, a hátsó ajtó zárva, az elsőnél pedig egy rendőr várt. Bevittek, megmotoztak, kikérdeztek, mit keresek ott, merre jártam, hasonlók. Azzal volt szerencsém, hogy magamnál hordtam egy Hargita, Kolozs és Bákó megyére szóló érvényes kutatási szerződést. Még a Balladák Könyve kiadása kapcsán állította ki a Kriterion igazgatója, Domonkos Géza. Munkaviszonyt igazolt, évente megújították. Ellenkező esetben egykettőre rám sütötték volna a közveszélyes munkakerülést, így viszont kénytelenek voltak szabadon engedni.”
A Balladák könyve és a táncházmozgalom
Kallós Zoltán folklórgyűjtő tevékenysége Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett a leggazdagabb a 20. században. Több balladát gyűjtött, mint az előtte járók összesen. Ezért az érték- és nemzetmentő tevékenységért kapta meg Kallós Zoltán kétszer is a Kossuth-díjat (1996, 2017 Kossuth Nagydíj) számos más elismerés mellett, mint például a Corvin-lánc (2001.)
A Balladák könyvének 259 balladából, balladás dalból és nyolc meseváltozatból álló gyűjteménye már abban is a korábbi ballada-kötetek fölé emelkedik, hogy minden darabjában saját gyűjtésű, első közlésű anyagot bocsát az olvasók, kutatók rendelkezésére. Nagyon fontos, hogy kortárs szövegként elsősorban a régi stílusú, klasszikus balladák addig ismeretlen típusainak a felfedezését köszönhetjük neki. Ezek Kallós Zoltán komoly gyűjtőmunkája nélkül örökre feledésbe merültek volna. Így is bizonyára van olyan, amihez már túl későn érkezett és elveszett, de nem az elmúlton való siránkozás, hanem a jelen megmentése munkált benne a jövő nemzedéke számára. Azt, hogy munkája nem csak a tudománynak szól, az is mutatja, hogy mekkora érdeklődés övezte a kötet 1971-es megjelenését a magyarországi értelmiségi, irodalmi életben. Az öt kiadás - melyből csak egy romániai, azonnal indexre is tették - felpezsdítette a népi kultúra iránt érdeklődő nagyközönséget is. Ekkor indult a táncházmozgalom és a „Nomád nemzedék”, a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, motorja Csoóri Sándor és Nagy László.
Nagy Lászlót, aki a balladák bűvöletében élve több balkáni népballadát is lefordított, szíven ütötte a kötet, hogy még magyarul is virágoznak ezek a kincsek, kortárs módon! És most már tudunk is róla! Az Adok nektek aranyvesszőt című, az Élet és Irodalom hasábjain megjelenő írása elképesztő hajtóerőnek bizonyult a népművészeti mozgalom indulásában. Ekkortól már nem csak a kutatók, hanem a széles közönség is megismerhette Kallós Zoltán nevét.
Mert ma is élő balladákat olvasok a nagyon megapadt Dunánál.
Olvashatok, mert férfi akadt Erdélyben, hűségesen elszánt, aki eleven énekeket gyűjtve, aranyvesszőt ad: Verjétek meg a temetőt! Támasszátok föl anyátok, árvák! Csapjátok meg azokat is, akik meghúzták a halálharangot a balladára.
Ez a férfi egymaga többet lejegyzett balladát, mint az előtte járók együttesen. Többet, mint a szorgalmas elődök másfél századon át. És az övéi éppoly gyönyörűek szövegükben s dallamukban. Fölmutatja a pentatónia előtti réteget is: a tetraton hangsorokat.
Innen, a csodálatosság tövéből, az örök alapról megítélhetjük magunkat. Átkot is mondhatnánk azokra, akik elkenik az emberi drámát, akár szavakkal bánnak, akár szavakkal etetnek.
De most a csodálatosság tövéből dicséret szóljon az emberről, aki aranyvesszőt ad, s igazi kincseket. Pedig lakása sincs, semmije nincs. Ezért minden az övé. Ilyen ember a legjobb őrködő, virrasztónak a leghűbb. Éjszakára felszáll a vonatra. Vonat a szállása. Utazik a kiszemelt énekesekhez Kallós Zoltán. S mire a sebek is megvirradnak, megjelenik. Énekre nyitja a lepecsételt szájakat is.
Viszi a megörökítő magnószalagot Gergely Maglóhoz, Kánya Kati özvegyhez, Deák Ilonához, Szép Székely Marihoz. És megáldja őt a legszebb zengéssel, ódon aromával: Szályka Rózsa.
És hitet adnak neki és nekünk a még báránykahangú ártatlanságok: Eke Annuska, Kristály Anna.
Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek.”
(Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt 1971. In.: Élet és Irodalom)
Mivel a mozgalomban résztvevők természetes rendszerellenességként, ellenállásként élték meg a népművészeti közösségek sokszorosodását és a táncházak egyre több helyen való megjelenését, így az ebbe a körökbe járó értelmiségiek fontosnak tartották, hogy legyen mindenkinek otthon a kötetből. Ezekből a honoráriumokból sikerült később Kallós Zoltánnak megvásárolni a később legendás történetek színhelyéül szolgáló kolozsvári házat Móricz Zsigmond utcában. Későbbi követői akár erdélyiek, akár magyarországiak, elkerülhetetlen segítő pontként tekintettek erre a „menedékre”. (Sajnos sokszor így tekintettek rá a román hatóságok is.).
Kallós Zoltán nagyon fontosnak tartotta a következő nemzedék felkarolását. Munkásságát nem kizárólag a tudósok és a tudósok számára tartogatta, hanem a mindenkinek. Meggyőződéssel vallotta, hogy a magyar népi kultúra megtartó erő. Ezért szorgalmazta a fiatal követőinél, hogy mennél többen menjenek vissza oda, ahonnan gyűjtöttek - és velük menjenek vissza oda, ahonnan származnak, a zenék, dalok, táncok, szövegek. Adjanak vissza mindent a közösségnek, ha úgy tetszik, tanítsák vissza.
Erre szövetkezett társaival, Andrásfalvy Bertalannal, Martin Györggyel, Borbély Jolánnal, Novák Ferenccel, Korniss Péterrel, Szép Gyulával - és még sorolhatnánk. És erre szövetkezett követőivel: Halmos Bélával, Sebő Ferenccel, Kelemen Lászlóval, Pávai Istvánnal, Sára Ferenccel, Zsuráfszky Zoltánnal és a Kallós Alapítvány továbbvivőivel: Balázs-Bécsi Gyöngyivel, Balla Ferenccel - és még ezt is sorolhatnánk.
Az életmű számokban
Kallós Zoltán gyűjtőmunkájának nagyságrendje számszerűen is jól érzékeltethető. A teljes életmű több évtizedes terepmunkán alapul, amelynek során mintegy 15 000–20 000 népdalt és dallamot rögzített (különböző változatokkal együtt), több száz balladaváltozatot gyűjtött, különösen a mezőségi és moldvai területekről, több ezer órányi hangfelvételt készített, jelentős mennyiségű fotódokumentációt és terepnaplót hozott létre. A mezőségi gyűjtések különösen gazdagok tánczenei anyagban és balladákban, míg a moldvai anyag inkább archaikus vallásos énekekben és régi stílusú dallamokban bővelkedik. E számok nemcsak a gyűjtőmunka volumenét jelzik, hanem annak sokrétűségét is. Kallós nem egyetlen műfajra koncentrált, hanem a népi kultúra komplex egészét igyekezett dokumentálni.
Gyűjtési gyakorlata több szempontból is úttörő volt. Egyrészt következetesen alkalmazta a hangrögzítést, másrészt nagy hangsúlyt fektetett a kontextus dokumentálására. Nemcsak az „adatot" rögzítette, hanem az adatközlő személyét, élethelyzetét és a közösségi környezetet is. Egy interjúban így fogalmazott: „A túlélés volt a tét, a népi kultúra megmentése.” (Víg Emese interjúja Kallós Zoltánnal, Civilek.hu, 2017.) Ez a szemlélet miatt gyűjtései nem pusztán archív anyagok, hanem komplex kulturális kordokumentumok.
A gondolat az intézményesülés útján
A rendszerváltást követően Kallós Zoltán egyik legjelentősebb vállalkozása a válaszúti Kallós Alapítvány létrehozása volt 1992-ben. A válaszúti házat és a területet, melyet 1950-ben elkoboztak, 1992-ben sikerült visszaszerezni. Egy adminisztratív hiba folytán ezt nem is volt nehéz, hiszen az elkobzás után nem vezették fel a telekkönyvre az új tulajdonosok nevét, így az eredeti telekkönyvi iratokban még akkor is Kallós Zoltán szülei szerepeltek tulajdonosként - így a bíróság nem dönthetett másként, minthogy visszaadja azt jogos tulajdonosának. Ekkor hozta létre Kallós Zoltán az alapítványát, mely felvállalta a mezőségi szórványban a magyar nyelvű oktatást és emellett a közművelődést is, ugyanolyan széleskörűen, mint azt az alapítójának munkássága megalapozta. Mára ez a tevékenység egy mezőgazdasági szakiskolával is kibővült, így biztosítva a gyerekek középfokig történő magyar nyelvű oktatását is.
Kallós Zoltán életének kilencvenkettedik évében, 2018-ban hunyt el válaszúti otthonában.
Örökség
Az alapítvány keretében szervezett táborok és képzések révén fiatalok generációi ismerkedhettek meg a hagyományos kultúra elemeivel. Ez a tevékenység biztosította, hogy a néphagyomány ne pusztán archív anyagként maradjon fenn, hanem élő tudásként öröklődjön tovább.
Kallós Zoltán életművének továbbélése több, egymással összefonódó területen ragadható meg: az archívumi megőrzésben, az oktatásban, a táncházmozgalomban, valamint a kortárs népzenei és néptáncgyakorlatban.
A válaszúti gyűjtemény és a Kallós Alapítvány archívuma ma is folyamatos feldolgozás alatt áll. A hangfelvételek, lejegyzések és fotódokumentációk digitalizálása lehetővé teszi, hogy a gyűjtött anyag nemzetközi kutatások számára is hozzáférhetővé váljon. A digitalizáció nemcsak megőrzési, hanem újraértelmezési lehetőségeket is kínál - például összehasonlító zenei elemzések vagy adatbázis-alapú kutatások formájában. Nagyon fontos szerepet játszik a budapesti Hagyományok Háza, mely ezt a munkát felvállalta és az évfordulóra újabb, az archívumban szereplő anyagok válnak elérhetővé mindenki számára digitálisan is.
A Kallós Alapítvány által szervezett népzenei és kézműves táborok a 21. században is működnek. Ezek a programok nemcsak ismeretátadást jelentenek, hanem egyfajta habitus, attitűd közvetítését is- A hagyományhoz való bensőséges, értő viszonyt, amely Kallós munkásságát is jellemezte. Számos ma aktív népzenész és néptáncos vallja, hogy első meghatározó élményeit ezekben a táborokban szerezte. Ez a hatás generációkon átívelő módon biztosítja a hagyomány folytonosságát.
Kallós Zoltán gyűjtései ma is alaprétegét képezik a táncházmozgalom repertoárjának. A mezőségi és kalotaszegi anyag különösen meghatározó, számos dallam és tánctípus közvetlenül az ő gyűjtésein keresztül került be a városi népzenei gyakorlatba. A repertoár használata azonban nem pusztán reprodukció, a zenészek és táncosok aktívan újraalkotják az anyagot, miközben törekednek az eredeti stílusjegyek megőrzésére. Ez a dinamika jól illusztrálja a hagyomány élő jellegét.
Kallós munkássága a néprajz és az etnomuzikológia számára is alapvető forrásanyagot biztosít. Munkásságának hatása a tudományban is kézzel fogható. Gyűjtései számos tanulmány, doktori disszertáció és összehasonlító kutatás kiindulópontját képezik. Különösen fontos a kontextusra vonatkozó megfigyeléseinek jelentősége, amelyek lehetővé teszik a zenei és társadalmi jelenségek együttes vizsgálatát.
Kallós Zoltán alakja mára a kulturális emlékezet részévé vált. Munkássága nemcsak tudományos teljesítményként, hanem erkölcsi példaként is jelen van: a közösség iránti elkötelezettség és a kulturális értékek megőrzésének mintájaként.
Források:
Ablonczy Bálint – Korniss Péter: A Mezőségtől Moldváig. Kallós Zoltán útjai. Budapest, 2017.
Civilek.hu (2017): Interjú Kallós Zoltánnal.
Csinta Samu: A lélekmentő – Kallós Zoltán első kilencven éve. Budapest, 2016.
Kallós Alapítvány archívuma és kiadványai.
Magyar Hírlap (2018): Megemlékezések Kallós Zoltánról.
Interjú Kallós Zoltánnal, Civilek.hu, 2017.
Sebő Ferenc visszaemlékezése, MTI nyomán: Magyar Hírlap, 2018.
