A madár, amely addig szebb, míg hallgat - ha megszólal szinte elfeledjük szépségét, hiszen úgy tud rikácsolva veszekedni környezetével, hogy az szertefoszlat minden vágyat arra, hogy csodáljuk a szép tollruháját. Tóth János írása.
„A hol él, ott szavától hangos az erdő, rendes szava pedig hasonlit a „mátyás” szólamhoz, azért népies neve Mátyás.”
(Herman Ottó – Madarak hasznáról és káráról 1901.)
A szajkó (Garrulus glandarius) a verébalakúak rendjén belül a varjúfélék családjába tartozik. Hangja a varjút és hollót meghazudtoló módon rekedt és éles, így rá is érvényes az a mondás, hogy a szajkó is énekesmadár - csak rocker. Pedig szép - de ha megszólal, eléggé megváltozik a róla alkotott képünk...
Viszont épp hangjának köszönhetően lett belőle meséink egyik védelmező madara. Nem cak a nép ajkán élt mesékben, de írt róla Fekete István, Mikszáth Kálmán, Kányádi Sándor, Áprily Lajos és Weöres Sándor is.
Weöres Sándor: Szajkó
Tanárikari karika
papiripari paripa
Karika tanárikara
paripa papiripara
taná rika rika rika
papi ripa ripa ripa
kari kata nári kara
pari papa piri para
tanárikarikarika
papiripariparipa
karikatanárikara
paripapapiripara.
A verset bizonyára a „szajkózás” igénk ihlette, mely a szavak, mondatok folyamatos, szüntelen ismétlését jeleni, szinte idegesítő elviselhetetlenségig.
Hasznáról és káráról
Herman Ottó 1901-es művében a szajkót a káros madarak közé sorolja, melyre alaposan rászolgált, hiszen a táplálékai közt nem csak magvak, hanem gerinctelenek, kisemlősök kisebb fiókák, a fészekben ülő tojások is szerepelnek. Fészekrabló - megtizedeli a kisebb madarak populációját. Emellett azonban segíti is az erdei élővilágot azzal, hogy a cserkelő vadászok ellenségeként riasztja minden moccanásra, emberi jelenlétre az erdő többi állatát, így azokat időben menekülésre késztetve megmenekíti a terítékre kerülés elől.
Erdei, fás, bokros élőhelyeken országszerte elterjedt, gyakori fészkelő. Hazánkban az állománya növekszik és vadászható madár, ezért a fészekrabló tulajdonsága miatt gyakran meg is teszik egy-egy területen a ritkítását a vadászok.
De említsük meg azt is, hogy ökológiailag nagyon fontos faja, segítője nemcsak a hazai, hanem elterjedési területén – mely egész Eurázsiát és Afrika észak-nyugati részét jelenti - az egész élővilágnak, a diverzitás fenntartásának. A szajkónak ugyanis van egy furcsa szokása, mégpedig az, hogy éléskamrának használja az erdő talaját meg az avart, és magokat, főként makkot raktároz el alatta, melynek helyét persze gyakran elfelejti, így ezek a magok ott fává serkennek, így újul az erdő a madár áldozatos munkája révén.
Hazánkban legnagyobb számban a középhegységi és dombsági tölgyesekben fordul elő, de az alföldi erdős területek, parkok, kertvárosok is alkalmas élőhelyet biztosítanak számára. Nem olyan válogatós és nem is igazán fél az emberi környezettől. Évente egyszer, május hónapban költ. Fák, bokrok ágai közé gallyfészket épít, melynek belsejét puhább anyagokkal, például tollal, elhullajtott gyapjúval béleli. Fészekalja 5-6 tojásból áll, melyen kicsit több, mint két hetet kotlik. A költésben és a fiókanevelésben mindkét szülő részt vesz. A fiatalok 3 hetes koruk körül már el is hagyják a fészküket.
Tulajdonságai
A Magyarországon élő varjúfélék között a legkisebb, mindössze 34-35 centiméter, súlya nagyjából 15 dekagramm. Tollazata rózsaszínes világosbarna. Farka fekete, míg farkcsíkja és alsó farkfedői fehérek. Feketés szárnyán a széles fehér folton kívül szembetűnő bélyeg a fekete vonalas égszínkék szárnytükör. Izgalmi állapotban gyakran felmereszti fekete-fehér vonalkázású fejtollait. Szeme világoskék. Éneke nagyon változatos, érdes, nyávogó, fütyülő hangok keveréke.
Kitűnő hangutánzó is a szajkó, élethűen utánozza az egerészölyv nyávogás-szerű kiáltását, a holló mély korrogását, a varjak károgását és a fácánkakas kakatolását is. Nemcsak más madarak hangját, hanem például a szekérnyikorgást, a kutyaugatást is hűen utánozza. Emiatt a tulajdonsága miatt kedvelt madara volt kisnemesi udvarházaknak, vagy módosabb falusi gazdák házainak. Erről tanúskodik Mikszáth Kálmán egyik története, melyet bizonyosan a valóságból merített:
Apám szolgabíró volt, hát tömérdek madarat s tarka tojást hoztak nekem a panaszos felek. Kénytelen voltak szegények, mert a János hajdu is ezzel fogadta az érkezőket: “Mi jót hozott?” s csak azután kérdezte: “Mit akarsz?”
Nem is emlékszem már minden madaramra, csak a Mátyás maradt meg emlékezetemben, mert különös teremtés volt és sajátságos vége lett. Egy szegény, asszony hozta a ködmöne alatt; nagy óvatosan körüljárta az udvart, benézegetett a kocsiszinekbe, a kertek, a farakások alá.
– Mit keres?! – rivallt rá a hajdu.
– A kis “szolgabirócskát”.
– Mi jót hozott?
– Egy kis szajkócskát hoztam ő kegyelmének.
– Laci! Laci! – kiáltozá a hajdu, – mire én lemásztam a szénás padlásról és átvettem a madarat, akárcsak egy király, akinek a hódolati adót hozzák.
– Szép vagy, szajkó, – mondám, a tarka barkóját megsimogatva.
– Egy nagy úré volt ez, kérem alássan, Baloghy nagyságos úré, azé a híres követé… most hogy im’ meghalt, én takarítottam rá, hát rám maradt a szajkó, egyik rokon sem vette el, de mivelhogy Mátyásnak hívják az uramat is… Börcsök Mátyás, megkövetem alássan… hát nem tűrhettem otthon, hogy az uramat bizgassa egy közönséges oktalan állat…
– Hát tud beszélni?
– De még hogy! Tud az még tán olvasni is. Maga a nagyságos úr tanítgatta, Isten nyugasztalja. Pi, pi! Adja csak ide az én kezembe úrficska, majd megszólaltatom én mindjárt.
Az asszony megfogta, meglóbálta, mire a szajkó érthetően rikácsolta:
– Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!
Kacagtam, ugráltam örömömben. Az ördögbe is, egy tudós madár, amelyik emberhangon biztatja magát! Ritka dolog, az bizonyos.
– Nohát már most mit akar? – kérdé János hajdu s nagy kegyesen megveregette az
asszony vállát.
De már én nem hallgattam az ő ügyét-baját. Az udvar tele volt panaszosokkal, de mit törődtem én apró-cseprő bajaikkal. Én nagy gyönyörűséggel merültem el a szajkóm nézésébe. Én és a macska, mely fölmászott a folyosó-oszlopra s onnan leselkedett a rozzant kalitka új lakójára. Mátyás, amint illik egy félelmet nem ismerő madárhoz, nagy nyugodtsággal illesztgette, igazgatta a tollait, a csőrével megkopogtatta a kalitka fa-rácsát, míg apró, okos szemeivel kiváncsian nézegetett szerte.
Egyszerre megrázta magát, szétcsapott szárnyaival a rácsok között és hopp! a rosszul bevert szegről lefordult a kalitka s lent a téglaköveken összetört.
A lesben álló macska villámsebességgel ugrott le az oszlopról, hirtelen elkapta a szajkót s falánk szájában tartva a boldogtalant, rohant vele tüskön-bokron át a pajta tetejére. A megijedt szajkó torkaszakadtából rikácsolta a macska fogai közt:
– Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!
Az udvaron összegyűlt panaszosok nagy hahotára fakadtak, én meg dühösen rohantam a macska után, de – már későn. A kút melletti fűzfán egy csomó veréb csipogott eszeveszetten, mintha azok is kacagnák: Hahaha! Biztathatod magadat! bolond szajkó, hahaha! Lám, ennyit érnek az értelem nélkül betanult szavak! Még a halálod is nevetséges, hahaha!
És messziről még mindig hangzott, bár már csak tompán, elhalóan: Ne félj. Mátyás! Ne félj, Mátyás!
A szép kék szárnytükre miatt is vadásszák, ugyanis szép éke lehet egy-egy kalapnak. A vadászok körében gyakori is a kalap mellett a szajkótoll. Ám nemcsak a vadászok, hanem a felvidéki, főleg a nógrádi és gömöri pásztorok, inkább azon belül is a juhászok szerették viselni kalapjukon bélyegként a szajkótollat.
Források:
Herman Ottó: Madarak hasznáról és káráról. Budapest 1901.
https://mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-gargla
