„Azt szoktam mondani, azért születtem a trianoni békediktátum évfordulóján, hogy a Trianon által szétszabdalt magyar nemzetet összehegedüljem” – vallotta Halmos Béla. Tóth János jubileumi írása.
A zenetanulást egy gyermek születése előtt kilenc hónappal kell elkezdeni - vallotta Kodály. Halmos Béla szerint - ahogy erről interjúkban mesélt - vele éppen ez történt. Szombathelyen született 1945. június 4-én, de hamar Gyulára költöztek - oda helyezték édesapját, a város- és tájrendező építész Halmos Bélát és a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetben tanítónőként végzett édesanyját, M. Szabó Rozáliát. Édesanyja mind a négy gyereket zenével vette körül, Béla három nővére zongoristaként folytatta pályáját, Bélát pedig csellistának szánták. Azonban a zeneiskolai felvételin azt mondták, hogy az ujjai nem alkalmasak a csellófogásra, így a hegedűt javasolták tanárai.
Gyermekként Gyulán már több zenekarban játszott, zeneiskolai, városi, és egyéb kisebb kamaraegyüttesekben, de nem zeneipályán tanult tovább. A Budapesti Műszaki Egyetem építész szakára felvételizett - szerencsére. Mert így már az egyetemen találkozott Sebő Ferenccel. Csoporttársak és zenésztársak, barátok voltak, 1970-ben egyszerre diplomáztak.
Még egyetemi éveik alatt szerveződött egy nemzetközi régészeti tábor Aquincumban, az 1960-as évek végi feltárt palotaleletek tanulmányozására és további feltárására, ahová számos, a keleti blokkhoz tartozó országból érkeztek egyetemi hallgatók. Esténként a jó tábori hangulat miatt együtt zenélgettek főleg gitáron és mindenki énekelte a saját népdalait. Az akkor már egymásra talált páros - túl számos, József Attila vers zenei feldolgozásán - ekkor eszmélt rá, hogy nem nagyon tudnak magyar népdalokat. A felismerés tanulásra ösztönözte mindkettejüket. Halmos Béla 1969-ben már a „Röpülj páva” televíziós tehetségkutató vetélkedőre is jelentkezett gitáros népdalfeldolgozással, és 1970-ben nyert is egy németországi utazást a produkciójával, az „Addig babám szerettelek…” kezdetű mezőségi népdal feldolgozásával.
„Nagyon karcsú, deltás gyerek voltam, nagy tornászbajnok, úgy néztem ki körülbelül, mint egy neorealista olasz filmben egy szicíliai taxisofőr.”
„Menten kihullott a gitár a kezemből…”
Az egyetem elvégzése után Sebő Ferenccel a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben kezdtek el dolgozni. 1971-ben tervrajzolás közben a rádió Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című rádiós műsorát sugározta és felcsendült benne a Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék kezdetű széki lassú. Menten letették a ceruzát és a vonalzót. Sebő Ferenc fogalmazta meg, hogy „ez a felvétel volt az, ami az igazi csóvát dobta a zenei műhelyükbe.” Ekkortól már nemcsak a népdalok, hanem azok eredetisége felé fordultak mindketten - és a kapujában vagyunk az 1972-es első táncház megszervezésének.
Halmos Béla sógora, a neves néprajztudós Kósa László volt az első kulcsszemély abban, hogy megismerhessék az eredeti népzenét. Ő irányította Martin Györgyhöz a két fiatal zenészt.
„Felhívtuk és megbeszéltünk egy találkozót. Azt képzelte az ember, hogy valami nagy szakállas, nagy, tekintélyes, komoly, vagy más komor, a tudásához megfelelő méltósággal viselkedő ember fog ajtót nyitni. Hát kinyitotta az ajtót egy kicsi kis ember, hogy sziasztok, gyertek be, és abban a pillanatban hasaltunk a szőnyegen nála és hallgattuk az UHER magnóról a Zerkula Jánostól fölvett, Oroszország nem jó helyt van… című keservest és annak a szövegét próbáltuk megfejteni.”
Oroszország nem jó helyt van,
Oroszország nem jó helyt van,
Nagy dombon van a kaszáló,
Nagy dombon van a kaszáló,
Körös-körül csipkebokor,
Körös-körül csipkebokor,
Csipkebokor két szálára
Rászállott egy bús gerlice
Bús gerlice azt dalolja,
Itt nyugszik egy magyar baka,
Itt nyugszik egy magyar baka,
Kinek sem anyja, sem apja,
Sem egy testvér jó szomszédja,
Sem egy testvér jó szomszédja.
Testvér, ha meglátsz sírni,
Fogsz-e nekem bár köszönni.
Nem köszönök én már néked,
Nem köszönök én már néked,
Mer Oroszországba maradtál,
Mer Oroszországba maradtál,
Onnan haza nem es vágytál,
Onnan haza nem es vágytál.
(Ambrus Mária 1993. 52 éves, Kóstelek
Azért is volt meghatározó indulásukban ez dal, mert Sebő Ferenc különös rokonságot érzett a távolba szakadt katonával. Édesapja, Sebő Ödön főhadnagy ugyanis a második világáborúban a halálraítélt zászlóalj hadnagyaként harcolva Gyimesbükknél minden parancsnak ellenszegülve kerülőútra kényszerítette az előrenyomuló szovjet csapatokat, majd katonáit Szlovákián át Németországig - az amerikai fogságig - vezette.
Út a népzenéhez
Innen vezetett aztán az út a népzene, a táncház,a gyűjtés felé - eldőlt az életük, illetve, hogy mi a hivatásuk - bár csak később fogalmazódott meg bennük, hogy milyen missziót vállaltak és milyen szolgálatot tettek a magyar és egyetemes kultúrának.
Halmos Béla a klasszikus zenei előélete után ismét kezébe vette a hegedűt, Sebő is megtanult brácsázni, melyet Lajtha László széki leírásai szerint átalakított háromhúrossá, bőgősnek maguk mellé vették Martin György mostohafiát, Éri Pétert és elindult az eredeti magyar népzene muzsikálása.
Az első táncház Budapesten
„Többet ér az, ha az autentikusságot nem úgy értjük, hogy néprajzilag hiteles, hanem, hogy emberileg hiteles és zeneileg hiteles.”
Az így megalakult zenekart kísérletképpen szerződtette a Bartók Néptáncegyüttes, mint az együttes állandó zenekarát. A szakma akkori zártsága miatt pedig mindenki ismert mindenkit, az együttesek éppen alakulóban voltak, de a Bihari János Néptáncegyüttes ekkor már létezett és kiváló szakmai színvonalon is működött. Az első fővárosi táncház ötlete tőlük, de legfőképpen Stoller Antal Hubától és a nemrégiben elhunyt Lelkes Lajostól származott, a szervezők között ott volt Novák Ferenc „Tata” felesége, Foltin Jolán is.
Ők jöttek rá elsőként, hogy a nem megkomponált táncokat sokkal élvezetesebben adják elő a táncosok, mint a sokadszor előadott koreográfiát. Innen, illetve a korábbi széki útjuk élményei nyomán jött a gondolat, miszerint egy privát, csak a négy nagyobb budapesti táncegyüttes tagjait érintő táncházat kellene szervezni. Táncház viszont nincs élő, nem magnóról szóló zene nélkül. Így került képbe a Sebő – Halmos duó Éri Péterrel kiegészülve, akik addigra köztudottan a népi hangszeres zene elkötelezettjeivé váltak, 1972-ben egyedinek bizonyultak az országban, hiszen ők voltak az elsők, akik úgy nyúltak a népzenéhez, hogy annak Bartóki „tiszta forrását” igyekeztek szem előtt tartani úgy, hogy mindeközben mégis újat hozott az akkori közösségek számára.
Az 1972. május 6-án tartott eseményre Sebő így emlékezett: “Elég tragikusan indult…A Liszt Ferenc téri Könyvklubban (mai Írók Boltja – a szerk.) volt egy nagy csigalépcső, ott ültünk mi, zenészek. Béla (Halmos Béla) hegedűje le volt rakva a lépcsőre, a forgatókönyv szerint egy vőfélyszerű figura rohant le onnan - ám egyenesen beleszaladt Béla hegedűjébe... Így kezdtük…Ráadásul, az egy drága hangszer volt…Nagy volt a fejetlenség, kapkodás, de aztán szereztek valahonnan egy hegedűt, így el tudtunk kezdeni muzsikálni. Érdekes nap volt olyan szempontból is, hogy ott volt az egész szakma: a Magyar Tudományos Akadémia emberei, a táncosok, az együttesvezetők, mindenkit nagyon érdekelt ez a dolog. Ez volt az első ilyen alkalom, ennek izgalma is bennünk volt természetesen.”
A zenekar pedig folyamatosan bővült. Először Koltay Gergely fúvós csatlakozott hozzájuk (az igazgató, majd Őt követte Nagy Albert bőgős, Éri Péter pedig brácsára váltott. Sebestyén Márta 1974-es belépésével vált teljessé a zenekar.
Az 1973-tól kéthetente megszervezett Kassák-Klub rendszeresen megtelt huszonéves népművészetet kedvelő fiatalokkal. Egy idő után azonban már nemcsak a táncolni és zenélni vágyók szellemi központja lett, hanem a népi kultúrában gyökerező magyar műveltséget hordozók találkozóhelyévé vált, úgy az irodalomban, mint a fotó- és filmművészetben. Az természetes volt, hogy Martin György majdnem minden alkalmon ott volt, de rajta kívül Nagy László, Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Weöres Sándor is látogatták a táncházakat, olykor ahhoz kapcsolódó könyvbemutatókat szervezve. De számos egyéb alkotás bemutatóját is itt tartották, mint például Szomjas György, Csányi Vilmos, Sára Sándor filmjeinek, Korniss Péter fotóinak. Ezek mellett a kor néprajzkutatóinak, társadalomtudósainak közreműködésével vitaesteket is rendeztek.
A vállalt misszió felelőssége
„Az egész táncházmozgalom, vagy népzenei mozgalom nem azért indult pusztán, hogy L’art por l’art művészetként hegedüljünk, vagy énekeljünk, vagy táncoljunk, hanem mert normális életet akartunk élni.”
A táncházak rendszeressége megteremtette az igényt is arra, hogy ezt a kultúrát az oda járók ne csak, mint szórakozási forma éljék meg, és így csak fogyasztói lettek annak, hanem egyre többen akarták meg is tanulni. Nemcsak a táncokat, hanem a zenéket is, és elindult az a munka, amiben a tudományos rendszerezés is szerephez jutott, hiszen a hatalmas felgyűjtött anyagnak csak egy kis töredéke volt feldolgozva és azok is egy-egy eldugott archívumi polcon, a "halandó emberek” számára szinte elérhetetlen módon állt rendelkezésre. Ezt a missziót úgy vállalta magára Halmos Béla, hogy a már ismert, számára elérhető népzenei anyagokat elkezdte tanítani, átadni.
„Fiatalok voltunk, együtt akartunk lenni, találtunk valami jót, ami tetszett nekünk és másoknak is. Mivel tetszett és egyre több embernek tetszett, előbb-utóbb meg akarták tanulni mások is, tehát előbb -utóbb tanítani is kellett, mondjuk maradjunk csak a zenénél, de a táncnál minden ugyanez volt. És hát ugye a tanításnak a legjobb módszere a tanítva tanulás, tehát és mondjuk három lépéssel voltam előtte a többieknek, de kénytelen voltam megfigyelni, hogy mi a fenét csinálok, meg csinálnak (az adatközlők - TJ), hogy meg tudjam tanítani. Ez persze nem szervezett oktatás volt. Előbb a Bartók Együttes táncpróbáin és táborokban, tehát mozgalmi tanítás volt.”
Ahogyan mozgalomként indult a táncház, úgy a népzene oktatása is először ilyen keretek között zajlott. Fő színterei az innentől rendszeresen megszervezett népművészeti, népzenei- és néptánctáborok voltak. Így kapcsolódik össze a táncházmozgalom a nomád nemzedék, a Fiatalok Népművészeti Stúdiója megjelenésével. Újszerű divatáramlatként söpört végig nemcsak Magyarországon, de az egész Kárpát-medencében - és a mai napig tartja magát.
„Mutass nekem egy olyan divatirányzatot, amely eddig bírta!” mondta sokszor Sebő Ferenc.
Mindez az igyekezet mit sem ért volna, ha nem viszik tovább a tanítványok a lángot. A mozgalom révén megerősödött népművészeti ágaknak szüksége volt arra, hogy formai kereteket kapjanak. Ezeknek az előmozdításában elévülhetetlen a szerepe Halmos Bélának. Először az Óbudai Népzenei Iskola 1980-as évekbeli elindulása adta a kereteket és mintát az ország többi részében elinduló népzenei tanszakoknak a zeneiskolákban, ma alapfokú művészeti iskolákban. Ennek továbblépéseként meg kellett teremteni a középfokú lábat is, és ilyen zenei műhelyek, intézmények jöttek létre Vácott, Nyíregyházán, Miskolcon, Budapesten - de ekkor még hátra volt a felsőfokú képzés. Először Nyíregyházán, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán 1991-ben indult el a népzenetanári képzés, majd 2007-ben pedig a Zeneakadémián is megindult a népzenei felsőfokú képzés. Teljessé vált a vertikum, és a kezdeti mozgalmi oktatás közel negyven év alatt elérte a legfelsőbb szinteket.
„Eleget tudtam ahhoz és eléggé tudtam úgy csinálni, hogy kedvet csináljak a többi embernek. (…) Ami nagyon fontos, hogy nem egyedül csináltuk. Mindenki nagyon fontos, Én is, Sebő is, stb. – most már mind intézmények ezek az emberek. Csapatmunka volt - és csapatmunka a tudománnyal. A Jóistennek hála, hogy ebbe a világba belecsöppenhettünk, belemásztunk, mi is igyekeztünk egy kicsit. Ez nemcsak a magyar kultúrtörténetben igencsak említésre méltó negyven év, hanem az emberiség történetében is. Itt valami olyasmi történt, mint a jazz esetében - tehát nekünk adatott valami, ami világsiker.”
Ahogyan indult az egész táncházmozgalom és ahogyan, amilyen szellemiséggel álltak hozzá a megindítói, Halmos Béla és Sebő Ferenc, még nem jelezte előre ezt a sikerességet, hiszen be is tilthatták volna az egészet abban a rendszerben. Egyszerűen hagyták élni a dolgot és ez, nameg a rengeteg alázatos munka tette nemzetközi mintává a mozgalmat. Olyannyira, hogy 2011-től az UNESCO a világ legjobb megőrzési gyakorlatai listájára emelte a módszert, és világszerte éli világát, sőt, a mi számunkra a legfontosabb, közeli országokban, Szlovákiában, Lengyelországban, Csehországban ugyanolyan mozgalmi módon szerveződik, mint nálunk a hetvenes évek elején.
Halmos Béla Széchenyi-díjas népzenész, népzenekutató, a magyar népzenei- és táncházmozgalom egyik elindítója, a Népművészet Mestere 2013. július 18-án hunyt el Budapesten. Ma rá is emlékezünk születésének 80. évfordulóján, akinek valóban sikerült összehegedülnie a nemzetet, sőt attól többeket is!
A Hagyományok Háza ezen a napon adja át a róla elnevezett emlékérmet az arra legérdemesebb népzenésznek és tart tiszteletére egy gálaműsort, melynek alapját az Az a szép piros hajnal címet viselő, egyetlen szólólemeze adja.
cover: Halmos Béla és Sebő Ferenc, 1975. Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
Források:
Élő Népzene című sorozat – rendező Sztanó Hédi: Halmos Béla portré
Jávorszky Béla Szilárd - „Zene és tánc, úgy mint Széken” – Az első budapesti táncházról (1972. május 6.) 2018. In.: Volt egyszer egy beatkorszak blog
Hosszú Búcsú Halmos Bélától – rendezte Szomjas György 2013.
Halmos Béla történetei a paradicsomból – készítette: Medgyesy Gabriella, Ordódy Judit, Pap Ádám, Szijjártó Attila Promontor TV 2013.
Halmos Béla Életrajz – Hagyományok Háza
