Háromszéktől a Himalájáig

Poliglott, aki háromnál több nyelvet tud. Kőrösi Csoma Sándor 13 nyelven írt, olvasott és beszélt tökéletesen — de ezeken túl 17 másikon értett, olvasott kommunikált különböző szinteken. Székelyföldről indulva bejárta Ázsiát, összeállította a világ első tibeti szótárát és megalapította a tibetológia tudományát.  Kőrösi Csoma Sándor március végén/április elején született és április elején is hunyt el ötvenes évei közepén — de pontosan még születése évét sem ismerjük. Munkássága viszont pontosan követhető úti jelentéseiből és az általa összeállított könyvek nyomdokain haladva. Az őshazát kereső és közben egészen másra találó tudós-kutató különleges élete Tóth János és Maronics Anna írásában, amelyből az is kiderül, hogyan ápolják ma is Csoma emlékét és segítik a tibetiek mindennapjait elhivatott magyarok Tibetben.

„Az 1933-adik esztendőben nagy ünnepség volt Japán fővárosában, Tokióban. Egy magyar embert halála után valami kilencven esztendővel szentté avattak. A buddhizmusnak, ennek a nagy keleti vallásnak szentjévé, akit ők úgy neveznek, hogy bodhiszattva. A tokiói egyetem főigazgatója odajárult Buddha oltára elé és fényes szertartások közt kijelentette, hogy Szkander bég attól fogva szent. Ez a Szkander bég pedig nem más, mint Körösi Csorna Sándor, a háromszéki székely ember, aki 1819-ben elvándorolt Magyarországból be nagy Ázsiába, ahonnan már nem is tért soha vissza.”                                                                                                                                                                      Laczkó Géza

Születési ideje: bizonytalan

Csoma Sándor a Háromszék vármegyei (Erdély, ma Románia területe) Kőrösön született. Innen kapta második előnevét is, mellyel az egész világ megismerkedett. ( A település 1904-ben tiszteletből Csomakőrösre változtatta a nevét.)  Szegény, de szabad székely katonacsaládba érkezett; apja kevés földű határőr, aki a falu többi emberéhez hasonlóan valószínűleg maga is foglalkozott szita- és rostakészítéssel, hiszen erről volt híres e település szerte Székelyföldön.

Pontos születési dátuma ismeretlen. Elvileg 1784 április 4-én keresztelték meg, melyről anyakönyv tanúskodik, így életrajzíróinak többsége ezt a dátumot adja meg  de az újabb kutatások, melyeket a a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével kitüntetett francia professzor, földrajztudós, orientalista Bernard Le Calloc’h végzett nem ezt támasztják alá.

Le Calloc’h kiszámolta, hogy ha valóban 1784 lenne Csoma születési éve, túlkorosan kellett volna a Nagyenyedi Bethlenianumba kerülnie (1799). Véleménye szerint az anyakönyvi bejegyzés a csecsemőkorban elhunyt ugyanazon nevű testvérének a megkeresztelését rögzítette — a valódi születési évi 1787 vagy 1788 lehet. Számos dokumentum ezt támasztja alá, például az első Ázsiába vezető útjára kiállított határátlépési engedélye is, mely szerint 1819. november 23-án  32 éves volt.

Ahogy a születési időről, Kőrösi Csoma gyermekkoráról sem sokat tud a történetírás, de azt megörökítette, hogy milyen természetű volt fiatalkorában. Szívósságát, teherbírását, tanulóképességét mindenki megjegyezte. Egyik rokona, a későbbi monói református lelkész, Kőrösi Csoma József visszaemlékezéseit így idézi báró Horváth Miklós:

„Szívós természetű és erős testalkatú székely volt, s hasonlít némi tekintetben hozzám, mondá az öreg lelkész bizonyos önmegelégedéssel, de mégsem hasonlítottunk egymáshoz, tevé hozzá egy mosollyal, mert ha én sokat gyalogoltam, szeretek megpihenni, holott testvérbátyám, ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent, mint gyermekek nem versenyezhettünk vele a gyaloglásban; ha egy domb tetejére följutott, nem érte be ezzel, mert kíváncsi volt tudni, mi van a második domb háta mögött s amazon is túl. S így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt.” 

„Sándor, mond az öreg lelkész, eminens tanuló volt. Nem szerette a németet – hogy ne szeresse, ezt anyja tejével szívta volt be –, s daczára e körülménynek még a német szó is megragadt rendkívüli emlékező tehetségében, elannyira, hogy Göttingában, hol 1816–1818 Blumenbach hallgatója vala, már folyékonyan parlírozott a svábok nyelvén. Ezernyolcszáz húszba Teheranba utazott, hol 4 hó alatt perzsául tökéletesen megtanult.”

  Az idézetben szerepelt Kőrösi Csoma német nép iránti ellenszenve. Ennek oka valószínűleg a születése előtt történt, de a székely emlékezetben mély sebbel élő 1764-es mádéfalvi veszedelem emléke lehetett, amely nélkül németekre egy székely sem tudott gondolni.  

A nagyenyedi diákéveket Kőrösi Csoma Sándor gratistaként, azaz „szolgadiák”-ként  — aki az oktatásért cserébe szolgálatokat végzett az iskolának, mint takarítás, és egyéb rendtartás, karbantartás — végezte, de mindeközben eminens diákká lett és megtanulta a latin és görög nyelveket is. Pályája a papi hivatás felé mutatott ekkor, filozófiát és teológiát is tanult.

Jó tanulmányi eredményei elismeréseként előbb akademita, majd patrícius lett, és elnyerte a hercegi ösztöndíjat 1815-ben. Ekkor tették meg tanárrá az alsóbb évfolyamokon. Hét éven át tartó tanulmányai során megtanult héberül, franciául, németül és románul és itt ismerkedett meg a magyarság őstörténetére vonatkozó különféle elméletekkel, melyek közül a hun-avar-magyar rokonságnak és az akkoriban népszerű ujgur eredetnek tanárai között is akadtak lelkes hívei. Vélhetően a tőlük szerzett történeti és földrajzi ismereteknek köszönhető, hogy amikor Kőrösi elindult a magyarok őshazáját és a „hátramaradt" magyarokat megkeresni, úgy vélte, azokra valahol Közép-Ázsiában, illetve az ujgurok között bukkanhat rá.

Még ugyanebben az évben az ösztöndíjnak köszönhetően Németországba utazott. A Göttingeni Egyetem hallgatója lett. 

„Miután bölcsészeti és hittani tanulmányaimat elvégeztem a Bethlen-Collégiumban Nagy-Enyeden, három évig, tudniillik 1816. évi augusztus elsejétől 1818. évi szeptember 5-kéig Németországban tartózkodtam, s ő császári királyi Felségének engedelmével Hannoverában, a göttingai egyetemen hallgattam több rendbeli előadást 1816. évi ápril. 16-tól 1818. évi július végéig. Folyamodásom következtében a hannoverai kormány egy egész éven át a ,libera mensa regiát’ engedte élveznem.”

Többek között Johann Gottfried Eichhorn, az orientalista történész és teológus professzor volt tanára. Tőle tanult arabul és törökül is, hogy az arab és türk népek történetíróinak műveit tanulmányozva juthasson közelebb élete nagy céljához, s ő volt az, aki a bevezette a fiatal kutatót az arab források tanulmányozásának tudományába — mert úgy vélte, a magyarok eredetével kapcsolatban eddig nem ismert információkra bukkanhat. valószínűleg Eichhorn hatására tanulmányozta az arab krónikákat Teheránban - de erről majd később. Itt tanul meg angolul és franciául is.

Másik professzora Heinrich Julius Klaproth ( nyelvész, fililógus, orientlista utazó) hatására pedig a jugarok (ujgurok) közt valószínűsítette megtalálni az Ázsiában  hátramaradt magyarokat.  Klaprothtól származott az elmélet, miszerint minden ugor/ogur nép ( köztük a magyar) valójában az ujgurral is rokon — amelyet Csoma már Nagyenyeden is hallott. És ő ültette a bogarat Kőrösi Csoma fülébe: a legendák nyomában utazva fel lehet tárni a valódi történéseket.

Kőrösi Csoma 1818-ban ösztöndíja lejártával visszatér alma materébe Nagyenyedre, ahol ismerteti a tanulmányai során szerzett, a magyarok őshazájára vonatkozó elméleteit és az ehhez kapcsolódó keleti utazásának terveit. Csalódottan vette tudomásul, hogy nincs egyöntetű lelkesedés, hogy sokan  szkeptikusak és  megpróbálják lebeszélni az utazásról —  és kapacitálják, hogy fogadja el a meghívásos állást és álljon lelkésznek és tanítónak  Máramarosszigeten.  Néhányan azonban, mint Kenderesi Mihály, kormányszéki titkár, főjegyző, a Kolozsvári Nemzeti Színház alapítója, vagy a finnugor nyelvrokonság lelkes híve, Gyarmathi Sámuel nyelvész, orvos bátorítják célkitűzésében, sőt az utazásaihoz anyagi segítséghez is juttatják. Kőrösi Csoma természetesen a lelkészi és tanítói állást nem fogadja el — hanem az út megszervezésébe kezd. 

Gyarmati tanácsára szláv nyelveket tanulásába fog. A Kenderesitől kapott támogatásból Temesvárra, majd Zágrábba utazik, hogy nyelvi környezetben tanulhasson. Rendkívüli tehetsége és szorgalma nyomán a következő évre már szótár nélkül olvassa a nyelvet, és a nyelvjárásait is megérti. ezzel, úgy érzi, felkészült az útra.

1819 késő őszén ideiglenes határátlépővel elhagyja Magyarországot, s elindul keletre, hogy megkeresse a magyarok őshazáját és megmaradt rokonainkat. A császári hatóságokkal, kiktől útjához engedélyt kellett kérnie, tervét, igazi célját nem közölte.

„Ily czélra útlevelet nyerni a császári kormánytól reményem nem volt, nem is folyamodtam tehát érette” — írja a nevezetes szabathui jelentésben, s így folytatja: „Nagy-Enyeden egy nyomtatott magyar passzussal láttam el magamat, hogy azzal bizonyos üzleti ürügy alatt Bukarestbe, Oláhországba mehessek, s biztosítván a nagyszebeni katonai parancsnok aláírását is, 1819. évi november hó utolsó napjaiban a hegyeken át Oláhország határára léptem.”

Akkor még nem tudta, hogy ez  valójában örök búcsú is volt szeretett hazájától — hiszen többé már nem tért ide vissza. 

Nagy Tatárország – ahogy a régiek az Uráltól a kínai Nagy Falig terülő hegyes, füves vagy épp sivatagos pásztorvilágot nevezték, és benne a jögurok vagy sárga ujgurok földje volt Csoma Sándor álmainak soha el nem ért, végsőnek hitt célja — olvashatjuk Kara Györgytől, életrajzírójától 1970-ben.

Utazások keleten

Kőrösi Csoma útja Bukarest-Szófia-Plovdiv-Alexandria-Ciprus-Bejrút-Aleppo-Bagdad útvonalon át Teheránba vezetett. Itt Henry Willock brit nagykövet és és testvére, George Willock támogatását elnyerve megpihent; angol- és perzsatudását csiszolta.

1821-ben perzsa ruhában indul tovább és  hosszan tartó kalandos utazás után Indiába vetette a sors. Utazott hajón, gyalog, karavánnal, egyedül és társaságban. 1822-ben összeismerkedett William Moorcroft angol állatorvos-felfedezővel, akit elkísért Leh városába, Ladakhba, Észak-Indiába. (Moorcroft az angol Kelet-Indiai Társaság megbízásából új tenyészlovakat keresett Ázsia országaiban, így jutott el Tibetig.) A  találkozás Csoma egész életét megváltoztatta. 

„Július 16-dikán Kasmír határához értem már visszafelé való utamban, a midőn kellemes meglepetésemre Mr. Moorcrofttal találkoztam Himbabs folyónál. Ő egyedül volt; megismertetém őt körülményeimmel és czéljaimmal s beleegyeztével vele maradtam. Útjában Lehig visszakísértem őt, ahova augusztus 26-án érkezénk. Szeptemberben Mr. Trebecknek, Moorcroft társának visszatérte után [Sz] Pitiből, Mr. Moorcroft kölcsön adta nekem átolvasás végett az Alphabetum Tibetanum nagy kötetét; amelyben Tibetország és a tibeti irodalom felől sok tanulságost találtam: Föltettem tehát magamban, hogy ezen különös nyelvnek szerkezetével megismerkedem.”

Moorcroft ösztönzésének engedve, rászánta magát, hogy tibeti tanulmányokkal foglalkozzon. Vélhetően abban reménykedett, hogy a rejtelmes tibeti szövegekben a magyarság eredetére vonatkozó információkat is találhat, ezért a Ladakh tartománybeli Leh városában maradt, és az időközben Teheránban elsajátított perzsát közvetítő nyelvként alkalmazva hozzálátott tibeti tanulmányaihoz.

Tibeti tanulmányainak igazán embert próbáló szakasza a zanglai kolostorban eltöltött tizenhat hónap volt 1823–24-ben. Ez a gyötrelmekkel, nélkülözésekkel teli időszak alatt rakta le későbbi munkásságának alapjait, amelyben felbecsülhetetlen segítséget nyújtott fogadott tanítómestere Szangye Püncog (Szangsz-grjasz Phun-chogsz) láma. Csoma ezen időszak alatt elsajátította a tibeti nyelvet, megismerte a tibeti buddhista kanonikus irodalom jelentős részét, és összeállított egy közel harmincezer szavas szójegyzéket is. A kolostorban dolgozószobáját egy lelkes magyar építészcsapat állította helyre, akik azóta is dolgoznak Zanglában és környékén.

Útjairól Kőrösi Csoma Sándor nem igazán leveleket, hanem jelentéseket írt. Az utazásai során több hivatallal is szoros kapcsolatban kellett álljon, főleg a terület angol tisztségviselőivel, mivel legnagyobb fizikai, erkölcsi támogatást az angol nagykövetségek adták számára. Az egyik ilyen katonai hivatalviselő személy, akinek jelentéseit küldte, Charles Pratt Kennedy, a brit-indiai hadsereg századosa volt. A tibeti útjairól leginkább a számára írt jelentésekben emlékezik meg.

Nem lehet tudni, hogy Csoma miért hagyta el Zanglát. Jelentéseiből viszont tudjuk, hogy nem egyedül tervezett távozni. Mestere is követte volna a tervek szerint és Szultánpurban folytatta volna a télen Csoma tanítását. De a láma nem érkezett meg a megbeszélt időben — és Csoma tudta, hiába várná tovább. A lassan beálló tél ugyanis Zanglát megközelíthetetlenné tette — így a láma legkorábban csak tavasszal tudott volna tanítványa után indulni. Csalódottan indul vissza Szabáthuba.

1824 őszén Csoma  jelentkezett C. P. Kennedy századosnál. Úgy tudta, hogy korábban már Moorcroft bevezette érkezését, és a hatóságok ismerik munkáját, céljait és megbízását. Ehhez képest — hiába lobogtatta  Moorcroft ajánlólevelét — hónapokra feltartóztatták. Az angol koronának dolgozó, magát indiaiakkal, arabokkal , tibetiekkel és britekkel egyaránt jól megértető Kelet-európai tudós figurája furcsa volt — nem tudták, nem kémmel állnak-e szemben. Csomát bántotta  a gyanakvás. A Zanglában eltöltött másfél év nehézségein ugyanis nagyban könnyített az a tudat, hogy látott jövőképet maga előtt. Eszerint ő a Moorcrofttal kötött megállapodása alapján a britek szolgálatában áll, és számíthat majd a britek segítségére munkája végeztével -  ami hiú ábrándnak bizonyult. 

Két hónap telt el, míg végre megjött Lord Amherst brit indiai főkormányzó utasítása, amelyben beszámolót kérnek tőle személyét, utazását és terveit illetően. Ekkor, 1825 január 28-án, írja Kennedy századoshoz azt a híres levelet, amelyben részletesen ismerteti Magyarországról való elindulása óta megtett útját; munkássága kapcsán felhívja a figyelmet a tibeti irodalom és nyelv ismeretlen, terra incognita mivoltára, s a továbbiakban is felajánlja szolgálatait a Bengáli Ázsiai Társaságnak.

A már fent említett 30 000 szavas szójegyzéken és a tibeti kánon szerkezetének rövid ismertetésén kívül Csoma beszámol arról is, hogy több tibeti nyelvű könyvet is sikerült beszereznie, s ennek néhány darabját kifejezetten az ő kérésére állították össze a lámák. Ezek szerint a később Alexander-könyveknek nevezett híres kéziratok már zanglai tartózkodása során készülhettek. Ezenkívül megemlíti még, hogy kronológiai, történeti és földrajzi művekből is készített kivonatokat, s egyben arra kéri a hatóságokat, hogy tanulmányait lámája mellett tovább folytathassa Zangszkárban. Így következhetett második tibeti útja. Ez a második, Buszáhirba, Tethaba és Zangszkárba tett utazása azonban nem hozta meg a várt sikert.

„Elvesztegettem a drága időt és a pénzt” — írja phugtali tanulmányairól Kennedyhez 1827. január 18-i keltezésű levelében. Mindamellett mégsem volt teljesen hasztalan az út; a levélben megemlíti, hogy magával hozott „sok tekintélyes, bár kisebb terjedelmű nyomtatott könyvet, melyek nyelvtant, chronológiát, csillagászatot és erkölcstant tartalmaznak”, továbbá vannak nála „kivonatok chronologiai, földleírási és irodalomtörténeti munkákból” — melyeket útmutatása szerint a láma állított össze számára. A vállalt munkát azonban nem volt képes időben teljesíteni, ezért a britek megszüntették Csoma anyagi támogatását.

1827. májusában Kőrösi azzal fordult az Ázsiai Társasághoz, hogy szótára végső összeállításhoz még három évre Buszáhir (Kannaur) tartományba kellene mennie. A főkormányzó beleegyezett ebbe, s egy csekély összegű, havi 50 rúpiás illetményt állapított meg számára. Ezzel visszatérhetett Tibetbe harmadszor is, hogy folytathassa a megkezdett, időközben jelentőssé vált munkáját. A kutatásait ezúttal Kanam kolostorában folytatja, ahol a Láma is tartózkodik.

Csoma három évig dolgozott egy helyi szerzetes számára átlagos, ám európai szemmel nehéz körülmények közt. Itt készítette el a  buddhista műszavak gyűjteményének, a Mahávjutpattinak angol változatát, megírta a világ első tibeti szótárát és nyelvtankönyvét. Tanulmányozta és kijegyzetelte a tibeti irodalom eddig a nyugati világ számára teljesen ismeretlen alapműveit — tudományos dolgozatok alapjaként is felhasználható aprólékossággal. 1830 őszén tért vissza Szabáthuba.

A következő évben Kalkuttába utazik, hogy a munkáinak a kiadását intézze, és készítse elő. Könyvtárosként dolgozik a Bengáli Ázsia Társaságnak. Brian Houghton Hodgson a nepáli nagykövet számos tibeti témájú és ott keletkezett könyvet küldött számára, melyeket ebben az időben katalogizál. Publikálja is eredményeit a Társaság évkönyvében ( Asiatic Researches). 1834-ben jelenik meg két legfontosabb munkája, amellyel örökre beírja magát a világ kelet-kutatóinak sorába:  a tibeti nyelvtan és a szótár. Ennek előszavában számos olyan, a magyar őshazát és őstörténetet érintő megállapítást tesz, melyet tudományosan addig tudott igazolni, de későbbi kutatótársai számára irányt mutatott.

Kifejti még azt az elméletét, hogy a szanszkrit nyelv, ha szókincsében nem is, de nyelvtani szerkezetében a magyarhoz hasonló, azzal rokon nyelv, s kutatása elsősorban a magyarság számára nagyon érdekes lehet. Ezekkel a sorokkal Csoma bizonyára a hazaiaknak kívánt üzenni, hogy nem hagyott fel eredeti célkitűzésével, s az eddig végzett munkássága is valamilyen módon ehhez kapcsolódott.

Munkáiból 25 példányt küldött haza Magyarországra. A csomaghoz mellékelte az otthon adományokból kapott és az azóta megtakarított pénzt, hogy ezzel alapítványt hozzon létre Nagyenyeden, a Collegium jól tanuló, de szegény diákjai számára. A maradékot szétosztatta szülőfaluja, Kőrös lakosai közt. 

Tudományos munkáját itthon és a világon is elismerik:  1833-ban a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választja, 1834-ben pedig a Bengáli Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagja lett.

Tervezte, hogy szankszrit-tudását tökéletesíti, és érdekelte a bengáli nyelv is. Hogy elmélyedhessen bennük, úgy tervezte, hogy elutazik Észak-Bengáliába, Nepálba és Szikkimbe — de ismeretlen okokból csak  Titaliáig jutott. Itt tanult nyelvet — mostoha körülmények közt, ahogy a tibeti kolostorokban korábban. 

1837-ben visszatért Kalkuttába, és visszatért a tibetológiához — és ekkor úgy érzi, már nem fog utazni. De nem bírta 5 évnél tovább. 

1842-ben Lhaszaba, a tibeti fővárosba indult, ahonnan Észak-Kínába, az ujgurok és a mongolok földjére szeretett volna tovább haladni. Lhaszát azért tűzte ki első megállónak, mert a kolostor őrizte akkoriban a dalai láma könyvtárát, és bízott abban, hogy a régi magyarokra vagy az ujgurokra vonatkozóan eddig nem ismert forrást találhat. De erre már nem volt lehetősége.

Áprilisban  Dardzsilingben lebetegedett. Lázasan, félig önkívületben feküdt napokig, mire kiderült: maláriája van. Szervezete küzdött a trópusi lázzal, de alulmaradt. Kőrösi Csoma Sándor 1842. április 11-én hajnalban maláriafertőzés következtében hunyt el Dardzsilingben, a Himalája árnyékában. Itt is temették el. Angol sírfelirata a következő: 

„Kőrösi Csoma Sándor
Magyarország szülötte,
ki filológiai kutatások végett
Keletre jött,
és évek során, melyeket oly nélkülözések
között töltött,
minőket ember ritkán szenvedett,
a tudományért való fáradhatatlan
munkával
készített szótárt és nyelvtant a tibeti
nyelvről,
ezek legszebb s igaz emlékei…”

Kitűzött célját végül tehát nem sikerült elérnie — és azt sem tudhatta meg, hogy az ujgurok, akikhez annyira hőn áhított eljutni, valójában egy török nyelvű nép, amelynek semmilyen szerepe nem volt a magyarság történetében.

Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopáról festmény készült, mely gróf Széchenyi István tulajdonában volt. A festményt Széchenyi haláláig az asztalán tartotta. A keretbe vésette bele Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos gondolatainak magvát — de a Kőrösiről írt teljes szöveg is különleges. 

„Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, szegény, mint népe volt, de kincse férfihit, vasakarat, árva, szülei rég elholtak voltak, de ő magakereste magányában is „édesen emlékezett nemzetére”,

pénz nélkül?

bizony nem tartozott ő „azon urak közé”, de aranyait, hacsak tehette, küldte haza, vissza, Erdélybe és Magyarországra; míg magára alig költött,
embereit becsülettel megfizette, s ingyen tanított,
taps nélkül?

sokáig igen, de a világ tapsaira érzékeny volt, kívánta, kereste, és futott előle, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve, 

„hadd lássa a világ, hogy az ázsiai tudományosság kútfejei megnyitására, mi is tettünk valamit” – írta Enyedre, s a szava tett volt, „nem olcsó fitogtatás”,

Kőrösi Csoma Sándor – Szkander bég, a „rúmi molla”, az ékezetlen angol írásban is küzdött szülőfaluja, Kőrös ékezetéért, még nyelvjárási hosszú őjéért is, bölcsőjét kereste a Magyarnak „meg nem találta” – sóhajtottak csalódott rajongók, de útján addig rejtett kincshez nyitott utat az egész világnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt.

Láz törte össze; fáradalmak vele még nem bírtak. Távul a hazátul alussza örök álmát,
de él minden jobb magyarnak lelkében.”

Források:

Baktay Ervin: Háromszéktől a Himalájáig. Kőrösi Csoma Sándor regényes életrajza 1942.

Bernard Le Calloc’h: Kőrösi Csoma Sándorral Nagyenyedtől a Himalájáig 1996.

Bernard Le Calloc’h: Mikor született tulajdonképpen Kőrösi Csoma Sándor? In.: Kőrösi Csoma Sándor és a magyar keletkutatás 2003.

Dr. Duka Tivadar: Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai 1885.

Kara György: Kőrösi Csoma Sándor 1970. In.: A múlt nagy tudósai

Laczkó Géza: Kőrösi Csoma Sándor 1942.

Tóth Zsolt: Az aszkéta tudós – Kőrösi Csoma Sándor In.: Magyarságkutató Intézet 2024.

http://csoma.mtak.hu/hu/csoma-munkassaga.ht

Tibeti Budhizzmus Esszenciája közösség

MTA

Csoma's Room Alapítvány