Árpád-házi Szent Margit (1242. január 27. – 1270. január 18.) az első és egytlen magyar királyi sarj, aki Istennek szentelte életét. Vagyis pontosabban: nem ő maga, saját döntéséből, hanem édesapja, fogadalomból.
„Midőn szűz Szent Margitot az ő anyja még méhében viselné, a tatárok kemény üldözésének idejében, szűz Szent Margitnak anyja az ő férjével, úgy mint a királlyal, fogadást tőnek néminemű áldozatképpen magoknak és az országoknak megszabadításáért. Fogadást tőnek, hogy az Úristen őnekik leány magzatot adna, a szent apáca szüzek kezére adnák azt, mivel e szent szűzön kívül soha a magyar királyok nemzetéből senki apáca nem lett vala."
Szent Margit IV. Béla magyar király (ur. 1235–1270) és Laszkarisz Mária bizánci hercegnő hetedik gyermekeként született a dalmáciai Klissza (ma Klis, Horvátország) várában, ahová szülei a tatárjárás elől menekültek.
IV. Béla uralkodása Magyarország egyik legviharosabb korszakát ölelte fel. Apja, II. András (ur. 1205–1235) halála után trónra lépve kezdetben centralizáló politikát folytatott, visszavonva az Aranybulla (1222) engedményeit, ami belső konfliktusokat szült a főurakkal. Béla viszont erősítette a királyi hatalmat, hospeseket (vendégtelepeseket) telepítetta határvidékekre. Figyelmeztető jeleket kapott a mongol fenyegetésről már 1237-ben, amikor Julianus barát hazatért keleti útjáról és megpróbálta országát felkészíetni a közelgő veszedelemre - kevés sikerrel. Uralkodása fordulópontja a tatárjárás (1241–1242) volt: Batu kán seregei Muhi mellett megsemmisítették a magyar hadakat. A csatában Béla bátyja, Kálmán herceg is súlyosan megsebesült. Béla maga is alig menekült meg. A tatárok elől családjával Ausztriába, majd Dalmáciába vonult vissza. A menekülés évei – 1241 végétől 1242 tavaszáig – drámaiak voltak: a királyi család Trogirba, majd Klissza várába húzódott, ahol a mongolok ostrom alá vették őket. A tatárok végül elvonultak, de az ország romokban hevert: lakosság harmada elpusztult, városok leégtek, gazdaság összeomlott.
A száműzetés kétségbeesett lelkiállapotában meg Margit - és apja, IV. Béla fogadalma. A krónikák szerint a király Istenhez fohászkodott Klisszában: ha megmenti az országot a tatároktól és leánygyermeket ad neki, azt Istennek ajánlja. Margit születése így szimbolikus: a királyi család túlélésének és az isteni kegyelemnek jeleként tekintett rá mindenki. Bála király pedig betartotta ígéretét. Marit kolostorba került.
„Legottan még gyermekségében kezde szolgálni nagy ájtatossággal a mi Urunk Jézus Krisztusnak és az ő dicsőséges szent anyjának, Máriának. A szülei adák őtet az Istennek és asszonyunk, Szűz Máriának örökké való szolgálatára, Sámuel próféta hasonlatossága szerint. Mert miképpen Sámuel ő gyermekségében adaték templomba, az Istennek szolgálatára, azonképpen Szent Margit gyermekségében adatott a klastromba Istennek szolgálatára."
A kislányt háromévesen a veszprémi domonkos kolostorba adták, majd 1254-ben a Nyulak szigetén alapított új kolostorba költöztették. A királyi fogadalom így nem csupán vallási aktus volt, hanem politikai is: erősítette a domonkos rend támogatását, amely a tatárjárás után kulcsszerepet játszott a lelki újjáépítésben.
Margit élete a kolostorban aszketikus és engesztelő volt. A Margit-legenda szerint (amit Margit kortársa, Marcellus atya írt) Margit szigorú önmegtagadást gyakorolt: böjtölt, ostorozta magát, betegeket ápolt, és a legalantasabb munkákat végezte. Elutasította a házassági ajánlatokat – pl. a lengyel királyét és az osztrák hercegét –, ragaszkodva fogadalmához. Híre ment kitartásának, alázatos életének - és példaképpé lett a nemesasszonyok között.
„Szent Margit asszony kezde oly igen nyilván és erősen használni jóságos mívelkedetekben, hogy nemcsak az ő szorori, társi, avagy e szerzetnek fráteri, de még ennek felette nagy nemes özvegyasszonyok és uraknak, fejedelmeknek feleségi ez országban, kik őket nagy szeretettel szeretik vala, és ez országnak különb-különb részéből jőnek vala egyetemben őhozzá, őtet látni, és mind megépültetnek vala az ő nagy tisztes erkölcsében és ajánlják vala őmagukat nagy ájtatossággal az ő imádságába, megtérnek vala ő hazájukba."
A kislány kora óta csak kolostorok világát ismerő Margit még kolostortársaihoz képest is aszkéta életet élt. Így jellemzi a Margit-legenda:
„ E szent szűz kevés beszéddel elégedik vala meg. Ő vala veszteségnek szeretője és soha ő magát nem adja vala magas nevetésre, fel való nevetésre. Semmiképpen ő magát dicsérni nem hagyja vala: magahányást és hívságos szót mindenestül fogva megutál vala. Gerjedez vala e nemes, szent szűz az isteni szerelemnek tüzével és meggyulladván imádkozik vala szüntelen, majdnem minden közbevetés nélkül; úgyhogy napnak első idejétől fogva a konventnek ebédének ideiglen szünetlen imádságban marad vala meg. És tehát Urunk Jézus Krisztusnak feszületének öt sebeinek helyeit gyakorta nagy bőven ő könnyhullatásával megöntözvén, ő szájával megcsókolgatja vala. Azonképpen tészen vala az ő szent szülőjének képének is, akit e szűz nagy kívánattal tisztel vala. Az eleven szent keresztfát mindenkoron őnála vagy őmellette tartja vala, úgyhogy nemcsak vigyázván, de még alván is tisztelné a szent keresztfát. Mikoron a refektóriumba bemegyen vala, a szenteknek képeket letérdepelvén alázatost imádja vala. Azonképpen egyebütt is, valahol Urunk Jézusnak, asszonyunk, Máriának és egyéb szenteknek képeket látja vala, letérdepelvén tiszteli vala. Akármely hamar kellett is elmenni, soha el nem hagyta. A községnek étkével mindenkoron megelégszik vala: a községen kívül soha nem eszik vala, hanem csak mikoron az ő anyja és nénjei, hercegeknek feleségi jőnek vala e klastromba. De ezt is csak alig teszi vala a fejedelemnek kénytelenítése miatt, de ritkán."
A legendás szűz végül betegségektől gyötörve, 28 évesen halt meg a Margit-szigeten, ahol ma is látható sírja. Szentté avatása hosszú folyamat volt: 1276-ban kezdték a vizsgálatot, de végül csak 1943-ban avatta szentté XII. Piusz pápa. Margit szimbóluma az engesztelésnek: a tatárjárás bűneiért ajánlotta fel magát, és ma Magyarország egyik védőszentje. Emléknapja január 18-án, halála napján van.
