Sárospataki deákból sebesült hadnagy, bujdosó, kőfaragólegény, majd Müncheni akadémista. Stílust teremt, de nélkülözések közepette él és betegen hal meg pár évvel a negyven után. Izsó Miklós különleges élete és az első, magyar parasztot ábrázoló márványszobor, a Búsuló juhász története - amely nem is itthon, hanem Münchenben készült és egy per révén vált országosan ismertté - alkotójával együtt. És vajon miért készült belőle rengeteg porcelán?
Sárospataktól Münchenig
Izsó Miklós 1831. szeptember 9-én született Disznóshorváton (ma Izsófalva). Kilencévesen került a sárospataki kollégiumba - de csak hét évig maradt diája. 1847 után anyai rokonságához került Gömörbe - és ez indította el a pályán: Rimaszombaton Jakowetz Antal kőfaragómesternél kezdett dolgozni - inasként.
A mesterré váláshoz szigorúan végig kellett járni a ranglétrát. Az inasok 10-14 éves koruk közt kezdtek dolgozni. Az inas sokszor a mester házában lakott, ahol ellátást kapott - de fizetést nem. Házimunkát is végzett miközben a műhelyben tanulta a kőfaragást. Az inasévek felszabadítással zárultak: az inas bizonyítványt kapott és legénnyé lett. A legény már heti bért is kapott a koszt és kvártély mellé - de nem egy mesternél teljesített szolgálatot. útra kellett kelnie, hogy másnál, akár külhonban sajátítsa el mestersége fortélyait. Gyakran 2-3 évig is dolgoznia kellett legényként, mikor elkészíthette végre a mesterremeket - amelynek minőségét a céh bírálta el. Ezután válhatott mesterré.
A szabadságharcos
Alig telt el két inaséve, Izsó otthagyta a műhelyt és honvédnek állt - mindössze 17 esztendősen. Görgey, majd Pöltenberg alatt szolgált, az Újházy-vadászzászlóaljban. Tizenkilenc ütközetet harcolt végig, köztük a nagysallói csatát, ahol súlyosan megsebesült. A világosi fegyverletételkor már hadnagyi rangot viselt. A Bükkben bujdosott, hogy elkerülje a császári besorozást. Hosszú rejtőzködés után végül 1850-ben jutott haza Disznóshorvátra.
1851-től újra kőfaragó - már segéd - segéd Rimaszombaton. Itt találkozott a visszavonultan élő Ferenczy Istvánnal, a magyar szobrászat úttörőjével.
Ferenczy István 1792-ben született Rimaszombaton egy lakatosmester fiaként. Apjánál inaskodott és felszabadulását követően vándorútra indult. Először Budára szegődött, de nem csak a műhelybe, hanem rajziskolába is járt. Később Bécsben lakatosként kereste a kenyerét, mellette pedig vasárnaponként az akadémia rézmetsző osztályában tanult. Itt nyerte élete első díját - egy éremmel.
A siker és a művészi közeg hatására elhagyta a lakatosmesterséget. 1818-ban gyalog indult Rómába, hogy szobrásznak tanuljon Thorvaldsennél és Canovánál. Róma után 1824-ben tért haza. Célja a magyar nemzeti szobrászat megteremtése volt: műhelyt nyitott, tanítványokat fogadott és az MTA levelező tagja lett. Legnagyobb vállalkozása a Mátyás-emlék, Hunyadi Mátyás köztéri szobra. Éveket és vagyonát áldozta rá, de a projekt a közöny és a pénzhiány miatt megbukott. Ferenczy anyagilag tönkrement. Ezután tért vissza szülővárosába, Rimaszombatra 1847-ben. Befejezetlen mellszobrokon (Kazinczy, Kölcsey) dolgozgatott, kisebb megrendeléseket vállalt, viaszvázlatokat mintázott. Több időt fordított egy örökmozgó gép tervére. 1853 körül vette fel műhelyébe Izsó Miklóst legénynek és megtanította a márványfaragás technikáira.
Ferenczy műhelyében
Ferenczy 1853–1856 között foglalkoztatta Izsót: befejezetlen mellszobrait (Kazinczy, Kölcsey) faragtatta vele márványba, megtanította az átpontozás technikáját. Ferenczy bizonyítványt is adott, amely tanúsította: a legény három évig gyakorolta nála a képfaragást, ügyes és szorgalmas. A kapcsolat nem volt rendes mester-tanítvány viszony – Ferenczy keveset dolgozott, inkább gépterveivel foglalkozott –, de Izsó mégis tőle tanulta az első komoly szobrászi fogásokat.
Pest, Bécs, Széchenyi, München
1856-ban, Ferenczy István halála után Izsó elhagyta Rimaszombatot és Pestre költözött. A célja egyértelmű volt: tovább képezni magát, hogy a magyar nemzeti szobrászatot megteremtse. Pest akkor még nem kínált igazi szobrászműhelyeket vagy akadémiai lehetőségeket. Izsó végül fiatal írók, művészek és zenészek körében talált támogatókat; Borsos József festő bécsi mesterekhez ajánlotta be.
Bécs a birodalom szobrászati központja volt, itt dolgoztak a legjobb mesterek, és itt lehetett igazán megtanulni a márványfaragást magasabb szinten. Izsó márványfaragó munkásként kezdett Johann Meixner műtermében. Meixner a bécsi akadémia Rómát megjárt növendéke ekkor már elismert sztár - egyházi és köztéri munkáival (Westbahnhof, Danubius-kút, magyarországi templomok díszítőszobrai) nagy hírnevet szerzett. Izsó tőle Hans (Hanns) Gasser műtermébe került. Gasser (1817–1868) is kora egyik legkeresettebb osztrák szobrásza volt, rövid ideig a bécsi akadémia tanára, portréiról és monumentális alakjairól volt ismert. Ő bízta Izsóra Széchenyi István még életében mintázott mellszobrának márványba faragását. Ez a munka már ismertséget hozott a fiatal magyarnak. (és ebből a szoborból számos gipszmásolat forog közkézen ma is - mint Izsó sok munkájából, de erről majd később.)
Bécsben nélkülözött, de tanult és dolgozott. A bécsi magyar műszaki egyetemi hallgatók (a Krajcáros Egylet, Szily Kálmán vezetésével) felfigyeltek rá. Ők gyűjtöttek számára ösztöndíjat. Ennek köszönhetően 1859-ben Münchenbe mehetett, és beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára. Max Wittmann (Widnmann) tanítványa lett. Itt kezdte el – a magyar szobrászok közül elsőként – a népi figurák mintázását. A bécsi évek a technikai alapokat adták, München a művészi önállóságot.
A per tárgya: Búsuló juhász
A Búsuló juhász története 1861-ben indult. Izsó egy itthoni út alkalmával a Kecskemét környéki pásztorokat tanulmányozva, készített vázlatokat. A Búsuló modellje jelmezbe öltözött öccse, a színész Izsó József volt. A vázlatot Pesten kiállította, majd ősszel visszament Münchenbe. Ott kapta a vázlat után Gschwindt Mihály pesti gyáros 400 forintos megrendelését - faragja ki márványból a szobror. 1862-re elkészült a 95 cm-es szobor és Izsó Pestre küldte - de nem a megrendelőnek, hanem kiállítani. merthogy ekkor már vitában álltak.
Izsó többletköltségekre hivatkozva (anyag, szállítás, munka) szeretett volna magasabb díjazást kapni - Gschwindt viszont nem akart többet fizetni, mint a kialkudott ár és ragaszkodott az eredeti szerződéshez. A vita ezen kívül a márvány minőségére is kiterjedt: Gschwindt azt állította, hogy a megbeszéltekkel ellentétben nem carrarai, Izsó pedig azt állította: nem is carrarai, hanem csak márvány szerepelt a megállapodásban.
A szobor hatósági zár alá került és a felek perre mentek. Az 1864-es ítélet a gyárosnak adott igazat. A pert és a vitát nagy érdeklődés övezte. A közönség a szegény a szobrász pártján állt a gazdag gyárossal szemben - így Gschwindt, bár pert nyert, a szobrot végül nem tartotta meg, hanem a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.
A szobor eredeti címe egyébként Magyar pásztor - a sajtó kezdte el 1863-tól „Búsuló juhász”-ként emlegetni, noha a figura nem búsul: botjára támaszkodva szemlélődik. De Búsuló juhászként került a nemzeti gyűjteményébe - és azóta is így emlegetjük.
A sztárszobrász
Izsó számára a Búsuló körüli vita ismertséget hozott és 1862-ben hazatért Pestre. Ekkor készültek a legjobb portréi: Arany János, Egressy Gábor és más kortársak mellszobrai. Ekkor készítette a Táncoló paraszt-sorozatot is, melynek figurái a csárdás lendületét örökítik meg. Ezek a zsánerszobrok abban voltak unikálisak, hogy első ízben emelték a magyar paraszt testét, gesztusait művészi rangra. Izsó egyetlen saját kezűleg befejezett köztéri műve a debreceni Csokonai-szobor (1871). A többi nagy megbízása félbemaradt: a szegedi Dugonics András-emlékmű és a pesti Petőfi-szobor csak vázlatokban és modellekben létezett.
1870-től a Budai Főreáltanoda, 1871-től a Mintarajztanoda tanára volt - de ekkor már elkezdett súlyosbodni a nélkülözés évei alatt kialakult tüdőbetegsége. 1875. május 28-án hunyt el Pesten. Mindössze 43 évet élt.
Az eredetitől a nippekig
A Búsuló juhász és a Táncoló paraszt-sorozat gyorsan népszerű lett, és hamar elindult a sorozatgyártásuk. Izsó még életében készített néhány művészi másolatot a juhászból. Halála után, 1876-ban az özvegye kezdeményezésére az „Izsó-bizottság” 175 gipszöntvényt készíttetett, védjeggyel ellátva. Ezekből több múzeumba és magángyűjteménybe került. A 20. században a porcelángyárak (Herend, Zsolnay) átvették a figurákat. A Búsuló juhász és a táncoló, furulyázó, pipázó juhászok kisebb, színes vagy fehér porcelánváltozatokban jelentek meg; vitrinbe való dísztárgyak, ajándéktárgyak lettek belőlük.
Azt, ami eredetileg a magyar nemzeti szobrászat első komoly kísérlete volt – az autentikus népi alak és a klasszikus forma találkozása – a 20. századra a tömegtermelés giccsé változtatta. A pontos megfigyelés, a karakter és a plasztikai erő elhalványult, helyette a „magyaros” hangulat és a dekorációs cél került előtérbe. Juhászok, parasztlányok és csárdást járó nippek özönlötték el a lakótelepi lakásokból a falusi hangulatba visszavágyó parasztból lett munkások otthonait. Ma is rengeteg ilyen nipp forog a bolhapiacokon.
