Az ember, aki néptanítóként még a fronton és a hadifogságban is a kultúránk egyik legkifejezőbb leképezésével, a dallal, az énekkel tanította az embereket - hol túlélni, hol pedig megélni. A zenepedagógus, akinek vezetékneve „lekopott" az Ádám-Kodály módszer elnevezéséből. De miért? Hogyan? Tóth János írása.
"Magunkévá kell tennünk a nyugat-európai zenei hagyomány minden értékét. Nekünk azonban nemcsak európai, hanem egyben magyar zenészeket kell nevelnünk… Csak az európai és a magyar hagyomány egybeolvasztása hozhat létre olyan eredményt, amely a magyarság számára is jelent valamit. Nem akarunk idegen zenekultúrát majmolni. Megvan nekünk a magunk mondanivalója, a világ kezd már ránk figyelni. A magyar zenét nem mi találtuk ki. Megvan az már ezer éve. Mi csak ápolni, őrizni akarjuk a régi kincset, és ha olykor megadatik nekünk, gyarapítani.”
Ádám Jenő – Budapesti Hírlap 1925.
Ádám Jenő, kóruskarnagy, zenepedagógus, népdalgyűjtő 1896-ban, a Millenium évében született december 12-én Szigetszentmiklóson. Az első világháborúban utolsóéves tanítóképzősként (némettanárnak tanult) frontszolgálatra küldték - Erdélyben azonban orosz hadifogságba esett.
Razdolnojéba vitték társaival együtt. Tiszti fogolytáborba került, ahol sem nem dolgoztatták az ottlévőket, sem nem vegzálták. Az életkörülmények nagyjából jók voltak, a közeg pedig értelmiségi. Hamar kialakult egy élénk közösségi élet a táboron belül, melyben kimagasló szerepe volt Ádám Jenőnek is, aki zenekart és kórust is alapított a hadifoglyok között.
Betegeskedése azonban egyre elhatalmasodott, ezért egy fogolycsere keretében 1918-ban hazaindították Szibériából, azonban kitört Oroszországban a Trockij által vezetett polgárháború, ezért a vonat, melyen utazott Kazahsztánban rekedt. Itt nyomorúságos körülmények között tengődött, mígnem zongoristának állt a helyi moziban Tatárszkban. A történet úgy szól tovább, hogy még egy zeneiskolát is alapított, de erre vonatkozó kutatás még nem tárta fel a részleteket. Ami biztos: 1920-ban azonban hazaérkezett.
A hazatérés traumája, Trianon
Miután hazaérkezett, azt látta, hogy az ország megcsonkítva, Budapest pedig telis-tele van az elcsatolt területekről érkező menekültekkel, értelmiségiekkel és köztisztviselőkkel. Mivel ez nemcsak őt érte váratlan traumaként, hanem a határokon kívül rekedt magyarságot is, elhatározta, hogy úgy gyógyítja a sebeket itthon, mint azt megtette a hadifogság és az onnan visszatartó viszontagságos útja során. A zene erejével ápolja a sebzett lelkeket. Ennek okán beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol a felvételiztető tanára Kodály Zoltán volt.
Így emlékszik egy interjúban:
„Már két és fél órája várakoztam. Nyüzsögtek az élmények bennem. Külsőm miatt is szorongtam. Az a ruha volt rajtam, amit ronggyá nyűtt katonaruhám helyett a habarovszki ócskapiacon vettem. Szinte elzsibbadtam a kavargó emlékektől, amikor váratlanul nyílt az ajtó, s kilépett Kodály. Sohase láttam, még képről sem, mégis megismertem.
Nem nézett rám, de éreztem, hogy meglátott. Ment egyenesen a tanári szoba felé. Most már nyugtalan lettem; „egy életem egy halálom” – rányitottam. Ott állt a szoba közepén. Bal kezében pohárként a termosz kupakja, jobbjával egy darabka kekszet roppantott el fogai között. (…) A tanáriból kijött, s a terembe lépve intett, hogy kövessem. Egyenesen az ablakhoz ment, s hosszan nézett le az utcára. Én meg őt néztem. 39 éves, feltűnően sovány ember volt, gyér, vörösbarna, rövidre nyírt szakáll övezte beesett, sápadt arcát. Tekintete inkább szomorú volt, sem mint borús. (…) Hirtelen megfordult, a zongorához ült. A kiadós halláspróba után zavartan vettem elő szerzeményeimet, javarészt zongorakíséretes dalokat. Egyet a zongorára tett, s intett, hogy adjam elő. Míg én énekeltem, közben a többit nézegette. Ismét hosszú, szótlan percek következtek. Akik ismerték őt, bizonyára emlékeznek ezekre a feszült, kínos „generálpauzákra”. Végül odavetette: „Pénteken kettőkor!” – és hirtelen távozott. Két szó mindössze.”
(Közölte: Berkesi Sándor: Ádám Jenő, a néptanító: In.: Parlando 2017/2.)
Kodály Zoltán lett az osztályfőnöke és egy kitűnő tanár-diák viszony után egy életre szóló barátság alakult ki kettejük között. Ádám Jenő el is végezte a Zeneakadémia zeneszerzés szakát is.
Hazai munkássága
Első hazai sikereit az 1920-as években karnagyként érte el. Olyan zeneművek megszólaltatásában dirigált főleg a Zeneakadémia előadótermében, mint Händel Saulja, vagy Purcell, Bach, Haydn nagyszabású oratorikus művei. Karnagya volt Magyarország legnagyobb férfikarának a Budai Dalárdának.
1929-től nyugdíjazásáig, 1959-ig volt a Zeneakadémia tanára. A középiskolai ének- és zenetanárképző tanszékvezetője és az operatanszak és az ének főtanszak vezetője is ő volt és két évtizeden át vezette a főiskola énekkarát. Tanított népzenét, szolfézst, zeneelméletet, módszertant, kamaraéneket, dalirodalmat. De emellett volt egyházzenész, népzenegyűjtő, tankönyvíró és népművelő is.
A két világháború között a zeneszerzői vénája is mindinkább megmutatkozott. A zenéihez a forrást Bartók Bélát és Kodály Zoltánt követve, a népzenében találta meg. Bekapcsolódott a Kárpát-medencei népzenegyűjtő mozgalomba, nyaranta Zalát és a környező vármegyék falvait járta és gyűjtötte a dalokat. Több, mint 100 saját gyűjtésű népdal kötődik a nevéhez, mint például a „Nem messze van ide Kismargitta…” kezdetű híres pásztor-, betyárnóta is.
Ezt a zenei alapforrást felhasználva készültek művei. Az egyik legnagyobb is, a Magyar Karácsony című egészestés daljáték, melyet a harmincas években Németországban filmvászonra is vittek. Közben 1933-ban Baselben Felix Weingartnernél karmesterként mesterdiplomát szerzett.
Ádám Jenő népszerűvé akarta tenni a magyar zenét, de nemcsak az iskolában, hanem azon kívül is, és nemcsak a színpadon, hanem a mindennapokban is. Ehhez a gondolatisághoz fűződik népművelői tevékenysége, mely leginkább a harmincas és a negyvenes évek elején bontakozott ki. Nagyon fontosnak tartotta a fiatalság zenei nevelését, de a háború által sújtott vészterhes időkben, illetve a Trianoni traumát követően a felnőtt népesség zenei tudásának életének a fejlesztését is nagyon fontosnak vélte, ezt még erősítette benne a germanizmus teljes előretörése mind a nyelvben, mind a zenében.
Ebből jött az ötlete egy rádióműsor létrehozására, melyben a felnőtt lakosságot célozná meg pedagógusi szemmel összeállított népdalok közlésével. Ezt először mind a Magyar Rádió szerkesztősége, mind pedig Kodály Zoltán is elvetette - aki egyébként az 1960-as években alkalmazta ezt a módszert, de már a televízióban. A meggyőződés azonban Ádám Jenőben olyan erős volt, hogy addig-addig járta ötletével a döntéshozókat, hogy 1941-ben végül elindulhatott „Magyar élet, magyar lélek” címmel rádióműsora.
A műsor teljesen egyedi volt a maga korában. Felvétel sajnos nem maradt fenn, hiszen az összes adás élőben zajlott, de Ádám Jenő kéziratait máig őrizzük. A műsor úgy épült fel, hogy a mester először elénekelte az adásra kiszemelt népdalt, majd a szövegét elemezte – költői értékét, a népélet-néplélek összefüggést. Majd ismét elénekelte, ezúttal zenekari kísérettel. Az élő adásban vonósnégyes, cimbalom, fuvola, klarinét szólalt meg rendszeresen – a rádió előtt ülő hallgató pedig együtt énekelhette Ádám Jenővel és a zenekarral a népdalt, s a mintegy félórás adás végére meg is tanulta azt. Aztán politikai okokból lektorálták, cenzúrázták műsorát, végül 1944 júniusában a nyilasok betiltották.
A „magyar metódus”
De a közművelődési tevékenységének a legjelentősebb alkotása mégiscsak az úgynevezett „magyar metódus” kidolgozása, melyet legfontosabb pedagógiai művében, a „Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján” című 1944-ben megjelent munkájában írt le. De mi is ez a munka, mely annyira jelentős? Nem más, mint a Kodály-módszer, mely ezen a néven vált világhírűvé, pedig indulásakor még Kodály-Ádám módszer volt a neve.
Az eszmei alapot és a módszer vázát Kodály Zoltán adta – nem előzmény nélkül, ugyanis 1911-ben már Zoltai Mátyás tollából megjelent egy kötet Zeneelmélet és Összhangzattan címmel, melyben Kodály már a zenetanítás céljaként arról értekezik, hogy a tanulóknak meg kell tanulniuk kottát olvasni és abból énekelni, valamint hallás után azokat lekottázni -, de a tartalommal és módszertani segédlettel Ádám Jenő töltötte meg azt. Kodály miért Ádám Jenőben látta a módszer kidolgozásának legjobb lehetőségét? Tudta ugyanis, hogy tanítványa minden iskolatípusban tanított, és rendelkezett az énekpedagógia legmagasabb szintű elméleti és gyakorlati tudásával. Ádám Jenő a módszerről később így emlékszik vissza az Egy világsiker kurta története című írásában:
,,Nos, mit írtam? Újat? Nem! Ez az újság inkább óság. Ezzel a módszerrel már ezer éve egy olasz szerzetes tanítgatta kispapjait kottából kántálni. Sok utódja volt, főként a múlt században; köztük magyar is akadt. Mindenhonnan a legjavát, a leghasznosabbját vettem át, de ami a fő, a legfontosabb, a tanítás minden mozzanatát a magyar zene lelkének húrjára hangoltam. Valamelyest azért adtam hozzá a magam sokévi gyakorlatából is."
(In.: Élet es Irodalom, 1971. január 16.)
A módszertan megszületésének története Kodály Zoltán 60. születésnapi koncertjéhez (1942) kötődik, melyen Ádám Jenő vállalta a Székely fonó vezényletét. Ádám szakmai kérdésekkel fordult a szerző Kodályhoz, aki a következőkkel indította útjára Ádámot és a módszer megalkotását:
„Kodály maga abbahagyatta velem a próbákat és szobát foglaltatott nekem Galyatetőn és arra késztetett, hogy most már alaposan fogjak hozzá az énektanítás módszer megírásához, mert az nagyon sürgős. Mit tehettem, felutaztam és nekiestem a munkának, be is fejeztem, de ez már ’43-ban volt.”
(Ádám Jenő visszaemlékezése 1979. - az Ádám Jenő gyűjteményben őrzött hanganyagból)
A módszer alapelve, hogy a „zene mindenkié” és az énekhang általában mindenkinek a rendelkezésére áll. Egy eszköz a közjó helyreállítására, hogy közösen énekelnek az emberek, mit ahogyan a régi, hagyományos társadalmakban szokás volt. Ez a jelenség, hogy az emberek már nem énekelnek, ezek szerint jelen volt már a húszas években is és ez a folyamat mára csak romlott sajnos, mert a módszertant hazai intézményeink nem használják általánosan, csak egy-két, kifejezetten a módszertanra építő oktatási intézmény.
Ádám Jenő az általános iskola mind a nyolc osztálya számára énekkönyvet készített. Ennek a borítójára a maga neve mellé odatett Kodály Zoltánét is, így lett a módszertan a kezdetekkor „Kodály-Ádám módszer”. A módszertani anyaghoz kapcsolódó füzeteket (Szó-Mi, később Énekeskönyv címmel) Ádám Jenő maga illusztrálta, és látta el képi anyagokkal is, nemcsak a kottamellékletekkel.
Ezzel a teljes munkával lehetett akkor a zenét bevezetni az általános képzésbe, melyt Pécsen kezdtek el lelkes pedagógusok közreműködésével, korábbi Kodály-tanítványokkal. Ez rendkívül nagy teljesítmény volt, főleg tudva azt, hogy milyen elvek vezették a szerzőket még a fentieken túl is. A koncepció középpontjában az aktívan éneklő és zenélő diákok állnak, akik értőjévé is válnak ezáltal a zenének, egy olyan nyelvnek, mely az egész világon érthető és értelmezhető, ezzel hozzájárul a demokratizálódáshoz, főleg úgy, hogy kórusmozgalmak alakulnak erre a módszertanra és így válik a zene kultúrpolitikai, kultúrstratégiai eszközzé.
Az érdemei elismeréseként Ádám Jenőt először 1955-ben a Magyarország Érdemes Művésze Díjjal, majd ezt követően pedig 1957-ben Kossuth Díjjal tüntették ki.
1958-tól televíziós előadássorozata révén a zenei műveltség országosan népszerű ismertetőjévé vált. Mindezek ellenére Ádám Jenőt szolgálati idejének lejártával ereje telében mégis nyugdíjazzák.
Nyakas kálvinistaként élte életét és ez a nyakasság a munkásságában is tetten érhető, valamint a reformátussága a műveiben is visszatükröződik oly módon, hogy az énektanításban a tankönyveiben használta a református zsoltárokat is. A kialakuló diktatúra potensei azt kérték tőle, hogy változtassa meg a tankönyvei illusztrációit (ne legyenek benne például templomtornyok) és tartalmát. Erre Ádám Jenő nem volt hajlandó, ezért a kiosztásra váró tankönyveket bezúzták, az egész kéziratot átírták, a népdalokat átköltötték, a magyar lelket tükröző dalokat és az egyházi énekeket mozgalmi dalokra cserélték. Feljelentették, hogy tanszéke a „klerikális reakció fészke”, ezért 1959-ben kényszernyugdíjazták. Erről évek múlva egy Berkesi Sándornak írt levélben így nyilatkozik:
"Éppen 1960-ban adta ki az obsitomat egy (Meruk nevű) minisztéritumbéli rangos egyed, azzal zárva a vitát, hogy - lássa be végre, hogy nem alkalmas az ifjúság nevelésére! - Félreálltam … nem pöröltem ... letöröltem."
„Bujdosásban”, mellőzötten
Mivel pedagógusként mellőzötten és a Zeneakadémiától távol tartva teltek a következő évtizedek, mégis, a közművelődésben kaphatott szerepet és a televíziós műsora is tovább folytatódhatott, mert azt jelentéktelennek minősítette a diktatúra, nem volt káros a rendszerükre nézve, ártalmatlan tevékenységnek ítélték. Mindezek mellett ekkor nyílt lehetősége számos nyugat-európai országban, sőt az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában is előadásokat tartani, felkereste a világ számos helyén élő magyar közösségeket és átadta számukra módszertanának alapjait. Elmondása szerint „bujdosott”, zenetörténeti, zenepedagógiai és népzenei előadásokat tarott.
Ezzel párhuzamosan Kodály Zoltán is járta a világot és a kialakított, leírt módszertan bemutatásán fáradozott mindenhol. Kodály elvitte az első kiadás egy példányát New Yorkba, ahol nagy sikert aratott és azon még szerzőként „Ádám Jenő – Kodály Zoltán” szerepelt, ebben a sorrendben. Kodály nevét a mestere iránti tiszteletből tette rá Ádám. A nagy tetszést aratott könyvet egy amerikai kiadó is kiadásra szánta angol nyelven, ahol Ők már jobbnak látták a „jobban csengő” Kodály nevet előre tenni a borítón. Mire a spanyol nyelvű kiadásig jutottak, addigra Ádám Jenő neve teljesen „lekopott” a borítóról.
Ennek „rehabilitálását” több ízben is kérte Ádám, de Kodály halála után a második felesége Péczely Sarolta ezt nem támogatta és a köztudat tovább, mint Kodály-módszert ismerte meg a „magyar metódust”.
Ádám Jenő az 1970-es évekre komoly tüdőbetegsége miatt már nem utazgatott és utolsó éveiben a szülőfaluja, Szigetszentmiklós fogadta be a teljes tárgyi és szellemi hagyatékát, azon belül is sokat tett kultusza megismertetéséért Vöő Imre, aki a helytörténeti gyűjtemény vezetője volt. Minkájának eredményeként, még a mester életében, 1982 május 15-én bekövetkezett halála előtt bő három évvel, 1979-ben megnyílt az Ádám Jenő Emlékház, mely ma is kiállítással, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal adja tovább életművét főleg a szigetszentmiklósi iskolásoknak és az érdeklődő látogatóknak. Emellett sétány, egy alapítvány és a női kórus is viseli nevét a településen, 2015-ben pedig szobrot állítottak tiszteletére.
Források:
Berkesi Sándor: Ádám Jenő, a néptanító (A „magyar módszer” kidolgozója emlékére) In.: Parlando 2017.
Dr. Fehér Anikó: A Kodály-módszer In.: Parlando 2012.
Feuer Mária: A néptanító életműve (125 éve született Ádám Jenő) In.: Parlando 2021.
Helytörténeti Gyűjtemény Szigetszentmiklós - Ádám Jenő Emlékház gyűjteménye
Oláh Emőd: Ádám Jenő és a Kodály-módszer In.: Módszertani közlemények Szeged 1982.
Székely Miklós: Ádám Jenő élete és munkássága. Püski Kiadó 2000.
cover: Fortepan / Szalay Zoltán
