A régiek hite szerint az őszi időszak minden évben számadást hoz az évről. Megmutatja, hogy mi az, amit megérdemelt az ember Isten kegyelméből és learatja azt, amit elvetett, illetve ami a vetésből lett. Túl vagyunk már a legfontosabbakon, mivel az élet (a búza) már a raktárakban és a pékeknél vannak. A nagy őszi munkák pedig csak ezután kezdődnek: a szüret és a kukoricatörés. A szüret végét mindig megünnepelték a régiek - de a 20. század elején már miniszteri rendelet is előírta: szüreti bált kell tartani. Hogy miért? Tóth János írásából kiderül!
A szüret időpontja az időjáráshoz és a gyümölcs éréséhez igazodik. És egy gazdasági szempontot is szem előtt tartottak: 18-19. század folyamán hivatalosan az adott városi, hegyközségi elöljáróság mondta meg, mikor kezdődik a szüret - az érettségi fokon túl a földesúri dézsma beszedésének határidejéhez igazítva.
A szüretkezdetet az Alföld több vidékén, Eger környékén Szent Mihály napjához (szeptember 29.), Erdélyben, a Dunántúl nagyobb részén és a Mátraalján hagyományosan Terézia napjához (október 15.), vagy Borsod Vármegyében Lukács napjához(október 18.) igazították, de Kőszeg környékén például Orsolya napja (október. 12.) hozta a szüretet. Sőt: Tokaj-Hegyalján Simon-Juda napjáig (október. 28.) elhúzták a szüretkezdet idejét.
A szüretet mindenütt nagy hangkeltéssel, kolompolással, fegyverek elsütésével kezdték. Ennek a gyakorlati haszna az volt, hogy elriasszák a vadakat és madarakat a területről, hogy az érett gyümölcsöt minél kisebb kárral tudják leszedni. A seregélyűzést persze nem ekkor kezdték: a szőlőcsőszök már az érés kezdetétől naponta többször is zajongtak a szőlőkben, hogy megvédjék az értékes bogyókat a vadkártól.
Volt, ahol erős, meleg, napos nyár végén már akár augusztus végén elkezdték a korai fajták szedését, amikor beállt az adott bornak megfelelő cukor-sav arány - de a munkálatok vége is változó borvidékenként: egyes termőterületeken és fajták esetében sokszor akár decemberig is elhúzódhat a szüret.
De még mielőtt továbbmennénk a szüreti hagyományok változásainak megismerésében, fontos különbség a régi idők és a maiak közt, hogy „50, 60 évvel ezelőtt mindenkinek volt szőlője! Mindenkinek, akinek volt kertje!” Kaló Imre mondta ezt a borászok borásza elismerő címmel kitüntetett szőlész-borász, aki maga is felmenőitől tanulta a mesterséget. És milyen igaza van, hiszen fél évszázada valóban nem találhattunk olyan vidéki házat, aminek nem volt megművelve a kertje és nem volt mellette valami háztáji baromfi, disznó, esetleg tehén, mivel csekély termelőszövetkezeti jövedelmüket a falvak lakói ily módon egészítették ki - a részes cukorrépa-, uborka-, paprika-, paradicsomföld megművelése mellett.
A kertekben, ha több nem is, de az „uccajtótól” a ház sarkáig egy-két sor szőlő is megtermett. Nem volt akkor mindenki borász, de annyihoz értett, hogy a disznótorig elkészülhessen az otelló, „szagos” izabella, oportó, kékfrankos, vagy akár még a delavári és karmin - és lehetne még sorolni - szőlőből az a bor, amit akkor és utána, év közben megittak. Mindenki elkészíthette saját borát és ízlelhették egymásét is - ami alkalmat teremtett a közösségi összejövetelekre.
Mára ennek vége, mivel a kertek többsége nem gyümölcsöt és zöldséget terem, hanem pázsit és örökzöldek, dísznövények lakják - a háztájinak pedig híre-hamva sincs, sőt van, ahol tiltják és büntetik is az állattartást.
Ezért más ma beszélni a szüretről, mint 50-60 évvel ezelőtt. Ahol még vannak a falvak határában szőlőhegyek, ott létezik még a szüret, mint közösségi munka, de sokan már gépesítve szüretelnek. Kivételt képeznek az igazán fontos, nagybecsű dűlők, ahol a kézi munkaerő a minőség megtartásához elengedhetetlen.
Először a csemegeszőlők kerülnek a metszőollók és kacorkések alá, amiket nyers fogyasztásra szánnak, csak ezután jönnek a borszőlők a szüretelő asszonyok kezébe, majd onnan a férfiak háton hordott puttonyába, vagy csöbörébe, onnan a szállító edényekbe, amelyeket összeszedve viszik a pincék elé, majd onnan régebben a taposókádakba, présekbe.
A szüret is egy olyan munkaalkalom, amely során a munka és az ünnep összekapcsolódik. Csakúgy, mint másik nagy társasmunkánk alkalmával, annak befejeztével aratófelvonulásokat és aratóbálokat tartottak és tartanak, ez volt jellemző a szüretre is. A szüret befejeztével számos településen felvonulásokat és bálokat tartottak, sok helyen tartanak ma is.
Ez az ünnep jelleg leginkább a 19-20. század fordulóján domborodott ki, ugyanis megjelentek az agrársztrájkok, leginkább az aratások alkalmával, és ezek áthatottak a szüretekre is. Ezek rendezésére a Bánffy-kormány földművelésügyi minisztere, Darányi Ignác valamennyi gazdasági egylet elnökéhez, több vármegye közigazgatási előadójához, illetve gazdabizottsági elnökéhez intézett, “bizalmas, saját kezéhez” jelzéssel szignált leiratot fogalmazott meg. A miniszteri leiratban foglaltak szerint a sztrájkok csillapítására a “birtokos és a munkás közötti viszonyt, mind a két fél érdekében, bensőségesebbé, bizalmasabbá, pátriarchaliasabbá” kellene tenni.
Méghozzá nemcsak különböző községi hitelszövetkezetek, ingyenes községi népkönyvtárak, munkás-olvasóegyletek és segélyalapok létrehozásával, hanem úgy is, hogy a gazdák a cselédeiket negyvenévi hű szolgálatukért – lehetőleg ünnepélyes keretek között – dicsérő oklevelekkel és jutalomtárgyakkal tüntessék ki. Sőt: legyenek bálok is.
„A munkaadó és a munkás közötti jó viszony megteremtését szolgálná továbbá annak a régi aratási ünnepnek a felújítása is, melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, és azokkal együtt örömünnepet ül a legjelentékenyebb mezőgazdasági munka szerencsés befejezésekor”.
Ez a „különleges leirat” végül nem csak az aratóünnepek megszervezéséhez vezetett, hanem a többi társas munkára, így a szüretre is alkalmazták. Mindezt a Miniszter 1906-ban még egy szüreti felvonulási forgatókönyvvel is megtetézte, melyben pontosan leírta a szüreti felvonulás tisztségviselőit és a felvonulás menetét.
E szerint a menetet a bíró és a bíróné vezeti. A bíró meglett korú legény volt, a bíróné pedig lehetőleg a menyasszonya. Hintón ültek, a férfi nemesi viseletben, szájában tajtékpipával. A leány is magyar ruhába volt öltözve. Őket csikósnak vagy csősznek öltözött legények követték, bő gatyában, árvalányhajas kalapban. A csőszleányok kocsin követték őket úgynevezett „magyar ruhába” öltözve.
Ezután zsánerfigurák jöttek, akik között voltak cigányok, de akár gólyamaszkos alakoskodók is. A menetet a kisbíró zárta, aki – bejárva a falut – kihirdette a szüreti bált. A felvonulás a gazda házáig ment, ahol szőlőindával átkötötték a kezét és átadták a szüreti koszorút, mely a későbbi mulatság fontos eleme lett. Itt a gazda megjutalmazta a legjobb munkásokat és rigmussal köszöntötte a születelőket, mint ez:
„Midőn Noé Apánk Isten parancsára
Az özönvíz elől futott a bárkára.
Minden növényből s állatból kettőt vitt,
Hogy a vész után ne nélkülözzön semmit!
Azonban legjobban mégiscsak azt tette,
Hogy a szőlőtókét el nem felejtette!
Neki köszönhetjük, hogy ismerjük a bort,
Melyből erőnket, s kedvünket merítjük!”
A táncos mulatságot rendszerint egy nagy közösségi térben tartották, ez lehetett egy vendéglő, vagy az akkor már több településen létrejövő népkörök, olvasókörök nagyterme, melyet szőlőfürtökkel, őszi gyümölcsökkel díszítettek föl. Készítettek szőlőkoszorút is egy abroncsra, melyet magasra akasztottak. A legények a bál alatt aztán innen igyekeztek szőlőt lopni. Ha a csőszök rajtakaptak valakit, akkor azt a bíró elé vitték, aki pénzbüntetést szabott ki az illetőre. Éjfélkor elárverezték a koszorút. A pénz a bál bevételét gyarapította. Ennek a Darányi-féle, központi forgatókönyvnek köszönhető, hogy olyan egységes országszerte a szüreti felvonulások és bálok hagyománya.
Általánosan elmondható, hogy a 20. századi szüreti szokásokban eltérő korú, jellegű és eredetű agrárrítusok, maszkos és dramatikus szokások, ill. a céhes élet közösségi megnyilvánulásai találhatók meg. Mai formájukban a szüreti felvonuláshoz, menethez és a bálhoz vagy mulatsághoz kötődnek. Kiemelkedő megmaradt hagyomány, mely a céhes iparnak köszönhető, az Erdőbényén ma is élő bodnártánc hagyománya, melyet hordóabroncsokkal, meghatározott formában és koreográfia szerint táncolnak és adják át generációról generációra.
címlapkép: Szüretelő portréja, Badacsonytomaj, 1959 Fortepan / Mészáros Zoltán
Források:
Illés Péter: Vasi aratóünnepek és aratókoszorúk 2008. In.: Vasi szemle LXII.
Kovalcsik József: A kultúra csarnokai 2003.
Kovács Ákos: A kitalált hagyomány 2006.
Madarassy László: Magyar szüreti szokások In.: Ethnographia, 1929.
Pásztor Ágota: Egyesületi kultúra és változása a 20. században egy alföldi nagyhatárú településen 2010. Phd. értekezés
Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban In.: Műveltség és Hagyomány, 1969.
