Április 30-a éjszakáján Németországban hatalmas máglyák lobognak, emberek ezrei öltöznek boszorkánynak és ördögnek, táncolnak a tűz körül és parázson átugrálva köszöntik a tavaszt. A Walpurgis-éj (vagy Hexennacht) a hagyomány szerint az a titokzatos éjszaka, amikor a boszorkányok összegyűlnek szertartásaikra – legfőképpen a Harz-hegység legmagasabb csúcsán, a Brockenen. Ki volt az a szent, akiről az ünnep a nevét kapta, és hogyan fonódott össze a keresztény hagyomány az ősi pogány hiedelmekkel? És milyen volt a Walpurgis-éj nálunk?

Walpurgis-éj gyökerei messze a kereszténység előtti időkbe nyúlnak vissza. Április 30-ról május 1-re virradó éjszaka az európai népek számára az egyik legfontosabb átmeneti időszak volt: a hideg tél és kora-tavasz végét, a barátságos, meleg időjárás, a tavasz kezdetét jelölte. Sok germán törzsnél ekkor ünnepelték a természet újjászületését, a termékenységet és a fény győzelmét a sötétség felett.

A középkorban és az újkorban ez az éjszaka a boszorkányok szombatjává (Hexensabbat) vált a népi hiedelemvilágban. A legenda szerint a boszorkányok seprűnyélen vagy állatokon repülve gyűltek össze a Harz-hegységben, különösen a Brocken (más néven Blocksberg) csúcsán, ahol az ördöggel mulattak, táncoltak és gonosz praktikákat űztek. Goethe Faust című művében örökítette meg ezt a víziót, ami azóta is a a Walpurgis-éj egyik legismertebb irodalmi ábrázolása.

Boszorka, a Bakhegyre méssz,
sárga a tarló, zöld a vetés.
Ott feketéllik már a had,
maga Urián úr fogad.
Tüskön-bokron átalrobog,
bűzlik a bak, a boszorka poszog.

Az egyház persze évszázadokon át próbálta keresztény keretbe foglalni az ünnepet, de a pogány elemek (tűz, zajkeltés, termékenységi rítusok) erősen megmaradtak.

Szent Walpurga 

Szent Walpurga 710 körül született Angliában, a wessexi királyság területén,  előkelő angolszász családba. Apja Zarándok Szent Richárd, nagybátyja pedig a germánok apostola, Szent Bonifác volt. Két bátyja, Szent Willibald és Szent Wunibald szintén szentté vált.

Fiatalon a dorseti Wimborne bencés kolostorába került nevelésre, ahol később maga is szerzetesnővé lett. 748-ban nagybátyja hívására misszionáriusként indult a kontinensre, hogy segítsen a germán népek térítésében. Először a bischofsheim-i kolostorban élt, majd bátyja, Wunibald által alapított Heidenheimi kettős kolostor (férfi és női közösség) női részének apátnője lett. 

Wunibald halála (761) után Walpurga vette át az egész kolostor vezetését – ez korában rendkívül ritka felelősség volt egy nő számára. Jámbor, szelíd és irgalmas életéről, valamint bölcs kormányzásáról volt ismert. 779. február 25-én hunyt el Heidenheimben.

Halála után sírjánál csodák történtek, a csontjaiból gyógyító olaj szivárgott.  870 körül szentté avatták, ereklyéit Eichstättbe vitték. Ünnepét május 1-jén tartják, így az előestéje, a Walpurgis-éj a nevét viseli.

A néphagyomány szerint Walpurga védelmet nyújtott a boszorkányok és a gonosz szellemek ellen – éppen ezért ironikus, hogy az ő neve kötődött ahhoz az éjszakához, amikor a boszorkányok állítólag a legerősebbek voltak. Az egyház ezzel is próbálta „keresztényíteni” a régi pogány ünnepet.

 Walpurgis-éji mulatságok ma

Ma Németországban, különösen az északi és közép-német területeken (leginkább a Harz-hegységben) még mindig élő, színes ünnep a Walpurgis-éj. Nagy máglyákat (Walpurgisfeuer vagy Maifeuer) gyújtanak a dombokon és hegyoldalakon, hogy elűzzék a rossz szellemeket és köszöntsék a tavaszt. Néhol szalmából készült „boszorkányt” is elégetnek. Amikor a tűz leég, a párok kézen fogva átugrálnak a parázson (Maisprung). Aki sikerrel jár, annak szerencsés lesz a szerelme és a házassága. Emberek boszorkány- és ördögjelmezben vonulnak fel, zenélnek, énekelnek, tűzijátékot röpítenek. A Harzban (Thale, Schierke, Braunlage, Wernigerode környékén) hatalmas fesztiválok zajlanak, koncertekkel, felvonulásokkal és „Tanz in den Mai” (tánc májusba) bulikkal.

Boszorkányok ünnepe a Kárpát-medencében

A Pallas Nagylexikon (19. század vége) még megemlékezett a magyar Walpurgis-éjről.

„A boszorkányoknak időnként különös helyeken, különösen erdőkben tölgyek, hársfák stb. alatt, barlangokban, a vesztőhelyen s hegyeken (hazánkban főképp a budai Gellérthegyen, Szeged vidékén az Öthalom nevű dombon) összejövetelük volt az ördöggel, mégpedig rendesen a Walpurgis-éjjel, május 1-jén.

Ezen alkalommal, miután (többnyire ezen szavak mellett: ha jól kenek, jól megyek) bedörzsölték magukat a boszorkánykenőccsel, vagy ittak a boszorkányitalból, meztelenül nyargaltak seprűn, gereblyén, guzsajon, főzőkanálon, szalmaszálon, piszkafán, fekete macskán, kecskén stb., mely célra többnyire a kéményt vették kiindulópontul. Gyakran valamely ördög is jött értük.

A gyülekezeten (boszorkányszombat) minden boszorkány ördögszeretőjével jelent meg, az előkelőbbek álcázva s beburkolva; a legfelsőbb ördög kecske alakjában, emberi ábrázattal magas széken vagy kőasztalon ült a kör közepén. A hódolatot iránta térdelés s kezének és farának megcsókolása által fejezték ki, s ha a boszorkányok egyike különösen megtetszett neki, ezt boszorkánykirálynővé nevezte ki.

Mindenekelőtt lakmároztak, melynél sót és kenyeret nélkül ettek, s a bort tehéncsülökből vagy lófőből itták. A lakoma után kezdődött a boszorkánytánc, melynél a táncoló párok hátat fordítottak egymásnak, s a muzsikus – ki hegedű helyett lófejet, síp helyett fütyköst vagy macskafarkat tartott kezében – fán ült. Az ünnepély azzal végződött, hogy a főördög hamuvá égette magát, melyet azután mint károk okozására alkalmas szert szétosztottak a boszorkányok között. A visszamenetel a jövethez hasonlóan történt.”

A lexikon megemlékezett arról is, hogy a fent idézett összejövetel leírását kínzással kicsikart vallomásokból állították össze - így ki tudja, voltak-e valóban összejövetelek április 30-án. Ami tény: nálunk kevésbé volt hagyománya a boszorkányüldözésnek mint Nyugat-Európában. Kevesebb az eljárás alá vont személy - és a vallomás is. A három részre szakadt ország lakóinak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a boszorkányokkal foglalkozzanak. A témáról részletesen itt írtunk.