Györffy István volt a magyar néprajz egyik első professzora, a tudomány egyik hazai megteremtője. Neve a Györffy István Kollégium, illetve a belőle kinövő Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) mozgalom révén vált ismertté Magyarországon. Tóth János írása.

„A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű népek, de minél hamarabb megszűnünk magyarnak lenni.”

Írta ezt Györffy István 1938-ban A néphagyomány és a nemzeti művelődés című „emlékiratában”, mely nyomtatásban csak jó másfél évvel később került a nagyközönség kezébe. és eredetileg azt az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak szánta programanyagként.  Teleki Pál  vallás-és közoktatásügyi miniszter az anyag alapján hozta létre  a Táj- és Népkutató Központot, amely rövid életűnek bizonyult. Újjáalakítását már Györffy Istvánra bízta, aki a Budapesti Egyetem (ma Eötvös Lóránt Tudományegyetem) néprajzi tanszékének vezetőjeként a tanszék keretein belül állította fel az intézményt és így folytatták a megkezdett kutatásokat.

Györffy tisztánlátó, a magyarságért tenni akaró ember volt, akit sokkal jobban érdekelt a nemzet sorsa, mint az időközben megszerzett pozíciói, és a nemzetért minden esetben kiállt, hiszen pályája során Erdélytől az Alfödön át a fővárosig sokfelé tevékenykedett, mindemellett szerte a Kárpát-medencében, és még azon túl is végezte a kutatásait. Tételmondata volt, hogy „szomszédaink tanulmányozása nélkül a magyar népismeret egyoldalú és nagyon hiányos.” Ezért a szomszédos népek között is gyűjtött, kutatott főleg a Balkán népeit kereste fel.

Györffy István 1884. február 11.-én született Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Karcagon. Édesapja szűr-és szabómester volt, édesanyja az iparos édesapa mellett dolgozott. Ősei a Partiumból költöztek be a Nagykunságba s lettek a mezőváros iparűző gazda rétegének tagjai. Karcagon megtelepedő dédapja a gazdálkodás mellett fazekassággal foglalkozott, amit Mezőtúron tanult ki. Ezért kapta a család a korsós Györffy nevet. Nagyapja szűrszabó lett. Édesapja viszont már megkísérelte a kiemelkedést a paraszt-iparos sorból, de a gimnáziumot nem fejezhette be. Így átvette a szűrszabó műhelyt -  azonban a haldokló mesterség nem biztosított gondtalan megélhetést a családnak.

A sorsával elégedetlen emberhez a föld is hálátlan volt, a sikertelen gazdálkodás az anyagi romlás felé sodorta a családot. István fiát még beíratta a gimnáziumba, de első botlása után kivette onnan, és az alig 14 éves fiút paraszti munkára fogta. Egy hosszú telet töltött el a tanulni vágyó gyerek a tanyán, ahol a kalendáriumtól a török nyelvkönyvig mindent mohón olvasott, amit édesanyja az elemózsia közé rejtve eljuttatott hozzá.

Időközben szülei elváltak, édesanyja első dolga volt fiát ismét beíratni a gimnáziumba, amelynek felsőbb osztályait a késmárki evangélikus líceumban végezte - szülői anyagi támogatás nélkül. A szünidőkben adománygyűjtő kollégiumi diákként Magyarországot járta a Felvidéktől Fiuméig, a Dunántúltól az erdélyi Kárpátokig. Még Bukovinában, a csángó székely falvakban és a moldvai csángó magyarok között is megfordult. A karácsonyi, húsvéti vakációkban is gyalog tette meg az utat a Magas-Tátra alján fekvő város és otthona között.

Nagy gyaloglásai sokrétű ismeretekkel gazdagították. Noha elsősorban botanizált és a földrajz iránt érdeklődött, az egyes vidékek népének élete, kultúrája is megragadta figyelmét. A néprajzhoz való vonzódásáról tanúskodik, hogy már gimnazista korában belépett a Néprajzi Társaságba, és megrendelte az Ethnographiát. 1904-ben tette le Késmárkon az érettségi vizsgát.

Egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetemen kezdte meg természetrajz-földrajz szakon, ahol két szemesztert hallgatott. A Kolozsvárott töltött egy esztendő jelentősen hozzájárult néprajzi érdeklődésének megerősödéséhez. Az egyetemen rendszeresen látogatta Erdélyi Pál és Hermann Antal magántanárok néprajzi előadásait.

1905 szeptemberétől a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait. Amint Budapestre került, azonnal felkereste a Néprajzi Múzeumban Bátky Zsigmondot, egykori karcagi tanárát. Bátky végigkalauzolta a múzeumi gyűjteményekben, miközben ámulattal és örömmel győződött meg volt tanítványa alapos tárgyismeretéről, néprajzi tájékozottságáról. Bátky javaslatára 1906 nyarán néprajzi gyűjtéssel bízták meg, majd 1906. szeptemberétől kisegítő gyakornokként belépett a múzeum kötelékébe, amelytől csak harminc esztendő múlva vált meg. A természetrajz-földrajz szakos egyetemi hallgató ezáltal végleg elkötelezte magát a néprajzzal.

Ezekben az években agitált a Nagykun Múzeum felállításáért szülővárosában, amely elsősorban a nemrég letűnt pusztai élet tárgyi világát volt hivatott megmenteni. Lelkes hangú újságcikkei hatására a múzeumi gyűjtemény létrejött, és első kiállítása  is megnyílt 1912-ben.

Györffy 1907-ben tette le a középiskolai tanári alapvizsgát, 1909-ben a szakvizsgát, majd a következő tanévben gyakorló tanár lett a fasori evangélikus gimnáziumban. 1911-ben szerezte meg a természetrajz-földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet. Még előbb, 1910 tavaszán a kolozsvári egyetemen doktori szigorlatot tett. A szigorlat fő tárgya a leíró földrajz volt, amiből Cholnokynál vizsgázott. Doktori értekezésül néprajzi tanulmányt: a Nagykun tanya című munkáját nyújtotta be. 1910. június 26-án avatták dicséretes eredménnyel bölcsészet-doktorrá.

Múzeumi tevékenysége 1909-től, szakvizsgájának letétele után vált intenzívebbé. Néprajzi múzeumi munkája mellett ez évtől miniszteri megbízás alapján kezelte a Keleti Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeumának anyagát, ami lehetőséget nyújtott számára, hogy minden évben részt vegyen a Kereskedelmi Akadémia balkáni és törökországi tanulmányi kirándulásain. Többször is megfordult Konstantinápolyban, ahová még diákkorában Tőkés András gyermekkori jó barátjával, későbbi sógorával együtt jutott el. A Kelet iránti érdeklődés diákkorától lankadatlanul élt benne, amit valószínűleg a kunok eredetének kérdése táplált.

Időközben megtanult törökül és románul. Erdélyi, Fekete-Körös völgyi, moldvai csángó gyűjtései után 1917-től másfél évet töltött Romániában. Mint katonai szolgálatra beosztott tudományos tisztviselőnek, módjában állt Románia megszállt részeit bejárni. A Fekete- Körös Völgyében végzett kutatásainak fontos kérdése volt, hogy meddig tart a nagy magyar Alföld kulturális határa, és ezen kutatásit felelevenítve az 1990-es évek végén a Kossuth Lajos Tudományegyetem (Ma Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszéke Európa Kulturális Hídjai címen kutatóprogramot hívott életre a Győrffy István által megkezdett kutatások folytatásaként.

1918 őszén Teleki Pál felszólítására csatlakozott a Lenárd-féle kisázsiai expedícióhoz. Ennek célja Kisázsia északnyugati partvidékének gazdaságföldrajzi és néprajzi tanulmányozása volt, amely egy későbbi magyar-török gazdasági kapcsolat alapjaihoz járult volna hozzá. Az angolok előretörése miatt azonban az expedíció félbeszakadt, résztvevői sok viszontagság közepette, 1919 elején jutottak haza. Kisázsiai gyűjtésének java részét település földrajzi, építkezési és földművelési vizsgálatok tették ki, több mint félezer fényképfelvételt készített. Anyagának tetemes része azonban Konstantinápolyban maradt.

Hazatérése után kinevezték a Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek igazgató-őrévé. Nagy gondot fordított a muzeális anyag gyarapítására és a népművelő munka kiszélesítésére. Különösen a textil- és kerámiagyűjtemény fejlesztésére helyezett súlyt. Mindmáig ezek a leggazdagabb tárgyegyüttesei a múzeumnak. A múzeum szűkös anyagi körülményei között erejét nem kímélve maga rendezte be az opalográfiai és litográfiai házinyomdát. Így jelentette meg a széles közönségnek szóló Népművészeti Füzeteket.

Nemcsak múzeumi, hanem tudományos munkájának is szerves kiegészítője, nélkülözhetetlen éltető eleme volt a gyűjtés. Azon kevesek közé tartozott, aki rengeteget utazott, szeretett és tudott is gyalogolni. A nyugati részektől eltekintve szinte az egész magyar földet bejárta, a Tiszántúlt pedig személyes tapasztalatból ismerte. Különösen fontosnak tartotta a tárgygyűjtést, hiszen ő tudta a legjobban, hogy a Néprajzi Múzeum nagy gyűjteménye is csak szerény töredéke annak, ami a nép birtokában van. Nemcsak a tárgyak, jelenségek, hanem az emberek is érdekelték; vallotta, hogy az embereket is meg kell ismerni. A nép között sohasem hivatkozott igazi címeire, tanultságára, legtöbbször vándor fényképésznek adta ki magát. Így könnyebben megnyerte az egyszerű emberek bizalmát.

Tudományos munkájának másik nagy és kimeríthetelen forrása a levéltár volt. Bámulatos szorgalommal gyűjtötte össze azt a tekintélyes történeti anyagot, amelyet legtöbb munkájában megszólaltatott. Hogy milyen mesterien értett az évszázados iratok száraz adatainak életre keltéséhez, a népi emlékezet megidézéséhez, arról legjobban az 1922-ben megjelent Nagykunsági krónika tanúskodik. A puszta ősi pásztoréletének csodálatosan szép magyarsággal megírt színes tablója több írónkat, köztük Móricz Zsigmondot is megihlette. De az 1910-es Hont megyei gyűjtőútjának egyik epizódja is bekerült az irodalomba Móra Ferenc A honti igricek c. novellája révén.

Az egyetemi oktató munkát 1926-ban kezdte meg a Közgazdaságtudományi Kar Keleti Intézetében mint megbízott előadó. Teleki Pál felkérésére heti két órában tartott előadást a Balkán és a Közel-Kelet néprajzáról. 1929-ben a Közgazdaságtudományi Kar „Magyarország és a Közel-Kelet néprajza” tárgykörből egyetemi magántanárrá képesítette. Még ez évben Domanovszky Sándor a Bölcsészettudományi Karon szorgalmazta személyével kapcsolatban a magyar néprajzi tanszék felállítását. Domanovszky rendkívül nagyra értékelte Györffy István munkásságát, amint egy helyütt írta, „mint historikust, engem munkáiban főkép a történeti gyökerek keresése ragadott meg”. Ő egyengette akadémikusságát is.

Györffy Istvánt a Magyar Tudományos Akadémia s 1932-ben választotta meg levelező tagjává. 1933-ban Domanovszky Sándor és Gombocz Zoltán javaslata alapján a Bölcsészettudományi Kar titkos szavazás során 31 szavazattal egyhangúlag magántanárrá habilitálta, minden szokásos kötelezettség (magántanári colloquium és próbaelőadás) mellőzésével. Ezt az elismerést a következő évben a nyilvános rendes tanári kinevezés és a néprajzi tanszék felállítása követte.

Györffy István 1934-ben tulajdonképpen csak formálisan vált meg a Néprajzi Múzeumtól, mert az egyetemi néprajzi gyakorlatait továbbra is a múzeumban tartotta meg. Erre a pedagógiai és szakmai szempontokon túl a tanszék szűkös körülményei (megfelelő helyiségek és felszerelés hiánya) is rákényszerítették. Kiszélesedő egyetemi oktatómunkája mellett mind több tudományos és tudományszervező munkát vállalt magára. A harmincas évek elején ő a legaktívabb részese a néprajztudomány nagy vállalkozásának, a négykötetes Magyarság Néprajza megvalósításának. Kimeríthetetlen energiával vett részt a hatalmas munka szervezésében és megírásában. 1935-ben választották meg a Néprajzi Társaság alelnökének, és ugyancsak ez évtől haláláig szerkesztője az Ethnographiának. Hamarosan a külföldi elismerések is jelentkeztek. 1936-ban a helsinki Finnugor Társaság, 1938-ban pedig az Észt Irodalmi Társaság választotta tagjai sorába.

1939 nyarán részt vett a falukutató diákok háromhetes nyári táborában. Itt vetette fel a már régóta dédelgetett parasztkollégium megvalósításának gondolatát. Őszre szűkebb társaságot hívott össze ennek megbeszélésére. Október 5-én délután azonban hiába várták mesterüket és vezetőjüket a diákképviselők és tanítványok. Megdöbbenéssel hallották, hogy Györffy István professzor két nappal korábban agyvérzésben meghalt.

Ez a parasztkollégium végül létrejött, és tiszteletből felvette Györffy István nevét is.

Györffy  írásai máig érvényesek.  Egy nemzetéért aggódó tudósember gondolatai -  és nem csak a problémákat vetik fel, de a megoldásokat is kínálnak.

Források:

A néphagyomány és a nemzeti művelődés 1939. Budapest (A Magyar Táj és Népismeret Könyvtára)

A múlt magyar tudósai – Györffy István: Selmeczi – Kovács Attila 1978. online kiadvány

fotók: Fortepan / Hanser Mária, Fortepan/Fortepan, Györffy István fotói a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből