A méhészkedés és a méztermelés története a Kárpát-medencében szorosan összefonódik a népi kultúrával. A méhészek évszázadokon át a generációról generációra örökítették a természet tiszteletét és a méhek gondozásának tudományát. A méz különleges szerepet töltött be a népi gyógyászatban és persze az ünnepi menük elkészítésekor is.
A magyarok már a honfoglalás előtti időkben is ismerték a mézet, amit ekkor még vadméhektől gyűjtöttek. A letelepedett magyarság a középkortól foglalkozott szervezett méhészkedéssel. A méhek tartása a földművelés mellett fontos mellékfoglalkozássá vált - Erdély és a Dunántúl erdei különösen kedvező körülményeket biztosítottak. A méhészek gyakran az erdők mélyén helyeztek el a méhkasokat. A kasok kezdetben szalmából vagy vesszőből font, agyaggal megerősített kosarak. Később alakult ki a ma is ismert kaptár-forma.
A méhészek különleges helyet foglaltak el a paraszti közösségekben, mert tudásuk titokzatos és varázslatos erőt sugárzott. A méhekkel való bánásmódot sokszor szakrális tisztelettel övezték, és úgy hitték, hogy a méhek érzékenyek az emberi viselkedésre, így különféle babonák és hiedelmek kapcsolódtak a méhészkedéshez. Ha egy méhész meghalt, gyakori szokás volt, hogy "elmondták" a méheknek a halálesetet, hogy azok ne hagyják el a kaptárt. A méhészet ezen kívül nem csak a méztermelésről szólt, hanem szimbolikus jelentőséggel is bírt. A méh szorgalma és rendkívüli szervezőkészsége a paraszti életben is követendő példaként szolgált.
A méhészkedés jelentőségét mutatja, hogy a 18. század közepétől a 19. század közepéig Magyarországon mintegy 50 méhészeti könyv és nagyobb tanulmány látott napvilágot. Emellett a 17–19. századból számos kéziratos méhészkönyvet is ismerünk. Legrégebbi méhészkönyvünk Horhi Miklós, Rákóczi György főméhészmesterének tollából született és 1645-ben jelent meg Nagyváradon. Ez a könyv csak kéziratos másolatokban maradt fenn, és mindegyik másolat egy-egy sajátos variánst képvisel. Ezek a másolatok a másolók felfogása és tudása szerint változtak, így követhető nyomon a hiedelmek alakulása, redukálódása és táji változatai. Erdélyben népszerű, kéziratban terjedt méhészeti útmutató volt még Római Nagy Péter munkája, amelyet lengyelből fordítottak magyarra.
Különleges csemege Nagy János szanyi plébános 1786-ban megjelent Méhi gazdaság című munkája, melyben többek közt „Ovidius rendihez alkalmazott magyar versekben" foglalja össze a méhészet tudományát. Íme egy részlet:
Már, ha akármikor-is rósz, 's tolvaj Méhe kerülné
Kertedet, és kasidat, róla te tenni tanúlly.
Itt szükséges elébb Tolvajt ismerni, haraggal
Jőn ez kasra, 's igen nagy tsapatokba, s korán.
Színében feketés, mert a'melly Méhe tsupán tsak
Mézet eszik, barnább a derekába, 's hasán.
A kas élőt zinatol, 's nagy erővel megy be likánál.
Húzzák ott egymást, és nagy haraggal ölik.
Ezt látván fogj sárt, melly mindig marha ganéjbúl
És hamuval gyengén meg-keveritve legyen.
Vedd' kissebbre likát, tsak hogy egy Méhetske mehessen
Kasba, erőt evvel nyújtani fogsz te neki.
A méz rendkívül értékes élelmiszernek számított a paraszti étrendben. A cukor elterjedése előtt szinte kizárólagos édesítőszerként szolgált, de emellett gyógyhatást is tulajdonítottak neki. Lencsés György 16. század végén íródott kéziratos orvosi könyve is sokféle betegség gyógyítására ajánlotta a mézet. Sebgyógyító hatása miatt égési sérülések, sebek és bőrfertőzések gyógyítására használták, a mézes italokat pedig a torokfájás és a köhögés csillapítására fogyasztották már a középkorban is.
Egyes vidékeken a mézet megáldották a templomban, és különleges gyógyító erejűnek tartották. Az ünnepi lakomák során a mézzel megkent kenyér vagy sütemény a bőséget és a jólétet szimbolizálta. Az aratási szertartások során a mézet sok helyen az új kenyérrel együtt fogyasztották, így ünnepelve a természet adományait. A karácsonyi és húsvéti ünnepek során a mézes sütemények és kalácsok az ünnepi menü elengedhetetlen részévé váltak, a mézeskalács készítés pedig külön iparággá vált.
A kasos méhészkedés mellett a méhészek idővel áttértek a "bokros" méhészkedésre - már nem maguk fonták, hanem farönkökből vagy fatörzsekből készítették a mlhcsalád életének megfelelő beosztású kaptárakat. De nem csak kaptárra volt szükség a mézkészítéshez.
Az eszközök között külön említést érdemelnek a mézpergetők, a füstölők és a méhseprők. A füstölő, amellyel a méheket "megnyugtatták", hogy hozzáférjenek a mézhez, a legfontosabb munkaeszközök közé tartozott. A füstölő használata az egyik legkorábbi méhészeti találmány. A méhészek folyamatosan fejlesztették a technikát és az eszközt, hogy minél hatékonyabban tudjanak mézet gyűjteni anélkül, hogy csípésveszélynek lennének kitéve.
A méhek és a méz szimbolikus jelentősége nem korlátozódott csak a mindennapi életre, hanem mélyen beágyazódott a vallási és szakrális hagyományokba is. A méz sok népi hiedelemben az isteni eredetű édes íz, amely a természet bőségét és az Isten ajándékát jelképezi, a méhviaszból pedig gyertyákat készítettek a templomok számára.
A méheket használták a 14-17. századi haditechnikában is. Mondáinkban szerepel, hogy várostromoknál a védők az ostromlók közé méhekkel telt kasokat dobáltak. De nem csak várostrom esetén használták a méhkasokat fegyverként: az udvarhelyi hagyomány az erőszakosan térítő jezsuitákra dobált méhkasokról emlékezik meg...
Mária Terézia uralkodása alatt (1740–1780) és a 19. század elején a méhészet fejlesztésére hatósági intézkedésekkel és szakszerű útbaigazításokkal került sor. 1770-ben Bécsben méhészeti szakiskolát hoztak létre, ahová magyarországi tanulókat is toboroztak. 1771-ben az erdélyi gubernium értekezletet hívott össze a méhészek számára, és az 1770-es években már méhészeti felügyelő is működött Magyarországon, aki körutakon tartott előadásokat a méhek kezeléséről és a korszerű méhészkedésről. Szarvason 1771-ben alapítottak ingyenesen látogatható méhészeti iskolát - itt még 1805-ben is tanították a méhészetet. Keszthelyen a gazdasági tanintézetben 1797-től, míg az erdészeti szakiskolákban a 19. század elejétől lett a méhészkedés a tantárgyak része.
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei
A méhészkedés, amelyet gyakran a mezőgazdaság költészetének neveznek, a 19. század második felében hanyatlásnak indult, mivel a mézet egyre inkább kiszorította a cukor, amely Európában 1493-ban, nádméz formájában jelent meg. A viasz szerepe a gyertyakészítésben szintén háttérbe szorult és a mézeskalács-készítés is fokozatosan veszített jelentőségéből, ahogy az iparosodás és a cukor egyre nagyobb teret nyert a mindennapi életben.
Bár a modern időkben a méhészkedés technológiai újításokon ment keresztül, a népi hagyományok tovább élnek a vidéki közösségekben. Az ősi módszerek és eszközök emlékei, valamint a méhek iránti tisztelet a mai napig fellelhetők a magyar falvakban. Egyre több fiatal méhész is visszanyúl a régi technikákhoz, hogy fenntartható módon termeljen mézet, tiszteletben tartva a természetet és a méhek fontosságát a környezet megőrzésében. Hogy pontosan hogyan? A Petőfi Akadémia e heti videójában Nagy Balázs méhész mutatta be.
cover: Fortepan / Rothman család, 1934
forrás: Gunda Béla tanulmánya
