Kevésszer adták ki műveit, mert rajta kívülnem sokan tudták őket eljástani.Idén, 2026-ban emlékezünk Bakfark Bálint halálának 450. évfordulójára. A pontos nap azonban nem egyértelmű: a források 1576. augusztus 15-ét, 22-ét, esetenként 13-át említenek. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy Padovában hunyt el pestisben, és a magyar zenetörténet első olyan alakja, aki európai hírnevet szerzett hangszeres művészként és zeneszerzőként.

Kortársai „Pannónia Orpheusának” nevezték. Halála előtt kéziratainak nagy részét állítólag elégette; ráadásul a pestisjárvány idején a fertőzött személyek holmiját is megsemmisítették, így műveinek jelentős része elveszett. Mégis a reneszánsz egyik első nagy virtuózaként és az első nemzetközi hírnevet szerzett magyar muzsikusként emlékszünk rá.

Bakfark (más névváltozatokban Bacfarc, Greff-Bakfark vagy Valentin Greff Bakfark) valószínűleg 1506 vagy 1507 körül született Brassóban, erdélyi szász családban. Szapolyai János udvarában nevelkedett, ahol lantjátékot tanult, és a királytól nemesi rangot is kapott. Az 1540-es években indult útnak, kilépve Szapolyai özvegyének, Izabellának szolgálatából.  Franciaországban szolgált, Tournon bíboros (I. Ferenc király bizalmasa) mellett. Angol források szerint Párizsban is próbálkozott királyi lantosállással, de az már betöltött volt így végül 1549-ben lépett II. Zsigmond Ágost lengyel király szolgálatába, akit kisebb megszakításokkal 1566-ig szolgált. 1550-ben Krakkóban feleségül vette a litván származású özvegyet, Katarina Narbutovnát. 1551-ben látogatott először Albert porosz herceg königsbergi udvarába, aki a későbbiekben egyik legfontosabb pártfogója lett. 

A reneszánszban a kiváló udvari zenészek – különösen a kontinens-szerte híres virtuózok – jelentős mozgékonyságot élveztek. Bakfarkot uralkodók és főurak versengve hívták. Amíg formálisan II. Zsigmond Ágost szolgálatában állt (1549–1566), a királyi pártfogás és a hírneve lehetővé tette, hogy hosszabb európai körutakat tegyen (Königsberg, Danzig, Wittenberg, Augsburg, Lyon, Párizs, Velence), anélkül hogy végleg elhagyta volna a lengyel–litván udvart. A patrónusok gyakran fedezték az utazás költségeit, vagy legalább védelmet és ajánlóleveleket adtak.

Fordulatos életéről nem maradt fent sok forrás, de tudunk az 1566-os meneküléséről, mikor váratlanul megromlott a viszonya a lengyel királlyal. Az ok nem tisztázott (udvari intrika, esetleg vallási vagy politikai gyanú). Bakfark elmenekült, a lengyel katonák pedig kirabolták és lerombolták vilniusi házát. Poznańban talált menedéket, majd Dudith segítségével Bécsbe került.

Bakfark bejárta Európa jelentős zenei központjait: megfordult Königsbergben, Danzigban, Augsburgban, Lyonban, Párizsban és Velencében is. Később rövid ideig a bécsi császári udvarban szolgált. 1569-ben koholt vádak alapján Pozsonyban letartóztatták, és rövid ideig fogvatartották. Ezután Erdélybe menekült, ahol János Zsigmond udvarában talált menedéket, és 1570-ben birtokadományt (Oláhgáld) is kapott - de végül Itáliába költözött.

Korának egyik legünnepeltebb lantvirtuóza volt. Kizárólag lantra komponált, műveit tabulatúrában jegyezte le. Stílusát a szigorú polifónia, a vokális zene iránti érzékenység és a hangszer technikai lehetőségeinek virtuóz kihasználása jellemzi.

A lant, Bakfark hangszere, a reneszánsz egyik legfontosabb pengetős hangszere volt. Közvetlen elődje az arab ʿūd, amely a 10. század körül Spanyolországon keresztül jutott el Európába. A nyugati lant a 13–15. században formálódott ki: körte alakú, szelvényezett bordákból álló domború teste, vékony, sík hangfeneke rozettával díszített hanglyukkal, bundozott nyaka és hátratört hangolófeje van. A reneszánsz korban jellemzően hat húrpárral (kórussal) rendelkezett; a legmagasabb húr gyakran szimpla volt. A játék a 15. század végétől ujjakkal történt, ami lehetővé tette a többszólamú játékot. A lant a 15–17. században - Bakfark munkásságának is köszönhetően - Európa-szerte elterjedt. Szólóhangszerként, énekkíséretként és kamarazenei együttesekben egyaránt használták. A tabulatúra-írásmód (francia, olasz vagy német típus) tovább segítette a zene terjedését. A 16. század végétől egyre több húrpárt kaptak a hangszerek, és megjelentek a hosszabb menzúrájú változatok (például a theorba), hogy a basszusregisztert is lefedjék. A 18. századra a gitár és a continuo-hangszerek térnyerésével a lant háttérbe szorult, de a historikus előadói gyakorlatban ma is él.

Bakfark Bálint polifonikus technikája és virtuóz játékmódja hozzájárult ahhoz, hogy a hangszeres zene egyre nagyobb önállóságot nyerjen a vokális dominancia mellett. A ránk maradt kompozíciók döntő többsége a lengyel szolgálat idején született, bár egyes darabok olasz kéziratos lanttabulatúra-gyűjteményekben is felbukkannak. Két nyomtatott lantkönyve ismert: az 1553-ban Lyonban megjelent kötet címlapján a család címere, a támogató lyoni érsek és Bakfark saját portréja látható; az 1565-ös krakkói kiadásban pedig egy olyan kettősfogás-technika szerepel, amely abban a korban máshol nem fordult elő. Bakfark Bálint műveit ritkán adták ki újra, feltehetően azért, mert technikai követelményeik hosszú ideig csak a szerző számára voltak teljesíthetők. De így is fennmaradt tőle tíz szóló lantra írt fantázia, hét madrigál, nyolc chanson és tizennégy motetta, emellett Clemens non Papa, Josquin des Prez, Nicolas Gombert és Orlando di Lasso többszólamú alkotásainak lantátiratai is.

Lengyelországban legendák övezték és ma is él a mondás, hogy  „Bakfark után nyúl a lanthoz”.  Azt jelenti, amikor valaki tehetség és felkészültség nélkül próbálkozik valamivel.

képek: wiki commons