„Egészséges nemzet életének annyira szerves része, hogy ott találjuk mindenütt: jelen van a művészetben, a közoktatásban, a társadalmi élet megnyilvánulásaiban. Mindig a nemzeti élet satnyulásának jele, ha a népzene valamely téren háttérbe szorul.” - írta Kodály 1906-ban. De hogyan került életművének középpontjába a népzene? Tóth János írása Kodály születésének 143. évfordulóján.
Kodály Zoltán 1882.december 16-án született Kecskeméten. Édesapja vasúti tisztviselőként dolgozott, folyamatosan át-meg áthelyezték, így a család gyakran költözött. Így kerültek először a Felvidék egyik legszebb tájegysége, Mátyusföld központi településére, Galántára, ahol Kodály az elemi iskoláit végezte. Innen a nagyszombati érseki főgimnáziumban folytatta középiskolai tanulmányait, ahol édesapja állomásfőnöki kinevezést kapott. Már itt, a középiskolai tanulmányai alatt elkezdett komponálni a gimnázium zenekara számára (ezeket azonban később megsemmisítette, nem maradt innen semmilyen emlék). Zenei érdeklődését leginkább a lengyel származású édesanyjától kaphatta örökül, mivel ő gyakran énekelt. Játszott zongorán és hegedűn is.
Az érettségi után beiratkozott a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem magyar-német szakára, és közben párhuzamosan felvételt nyert az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerzés szakára is, így 1900 őszén Budapestre költözött. 1904-ben meg is kapta zeneszerzői diplomáját. Már egyetemi évei alatt több művét bemutatták, melyek az akkori lapokban igen jó kritikát kaptak, ilyen volt a C-moll nyitány és az Esz-dúr trió.
A szecessziót kiválóan formálta saját képére, sajátos művészeti stílussá a magyar művészvilág. Nem maradhatott el ebben a zene sem, mely szintén a népiesség felé fordult, kicsit talán lemaradva, topogva, tapogatózva a többi művészeti ág mögött, hogy megtalálja igazi hangját. De aztán mégis megjelentek azok a zeneművek, melyek a nemzeti karaktert mégis be tudták emelni az új művészeti irányzatba és olyan zeneszerzők szereztek örökbecsű elismertséget, mint Dohnányi Ernő vagy Weiner Leó. Saját magyar karakterét megtalálva vált rendkívül népszerűvé az operett. A valódi népzenei alapokon nyugvó népies stílust azonban Bartók Béla és Kodály Zoltán teremtette meg.
Kodály találkozása a népzenével
Mivel a többi társművészetben kibontakozott már az 1900-as évek elején a magyar népiességet magába ötvöző új művészeti stílus, a Zeneakadémiai diplomát követően Kodályban is megmozdult a vágy arra, hogy a zenében is igazán valódi, magyar elemeket vigyen bele műveibe. Ugyanakkor látta – bár tanulmányai alatt találkozott Vikár Béla fonográfos gyűjtéseivel is - hogy nincs elegendő népzenei anyag, amelyhez alapként lehetne nyúlni. Így 1905-ben elhatározta, hogy elindul népdalokat és népzenét gyűjteni.
Kezdetben még a városi kávéházi cigányzenészek által játszott dallamok is érdekelték, de hamar rájött arra, hogy az nem ugyanaz, mint amit gyerekkorában Galántán, vagy a városokban cselédeskedő falusi lányoktól hallott. A különbségek szembetűnőek voltak. Mivel a művészeti mozgalom egyéb ágaiban is a tiszta népiség volt a megjelenő új elem, így a zenében is csak ezt látta elfogadhatónak. A magyar népzene című művében így ír erről:
„De az akkori gyűjtők, talán az egy Kriza kivételével, inkább csak a középosztályba feljutott dalokat vették tudomásul, nem fordultak eléggé a néphez, nem tették meg azt az elhatározó tíz lépést, a falusiudvarháztól a paraszt kunyhóig. Ennek a tíz lépésnek köszönhető az újabb gyűjtők eredményeiket. Mert a kunyhókba szorult a magyar lélek ősrétegének minden maradványa, míg a belőle kinőtt műveltebb nemzetrész újabb, magasabb, részben idegen kultúra utáni törekvésében azokat rég levetkezte. Természetes fejlődés során is eljutottunk volna idáig.”
Mindenesetre 1905-ben elindul első gyűjtőútjára, gyermekkora falujába, Galántára és további környező faluba (Nádszeg, Felső-Szeli, Gúta, Zsigárd, Farkasd, Taksony). Itt egy hónap alatt százötven dalt gyűjtött fel fonográffal. Ezekből egy tizenhárom darabos válogatást közre is adott Mátyusföldi gyűjtés címen a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában az Ethnographia-ban. 1906-ban pedig, már összegezve a saját és a mások által megvalósult korábbi gyűjtések eredményeit (mintegy ezer népdal ismeretében), megírta disszertációját, A magyar népdal strófaszerkezete címmel.
Kodály és Bartók
Már ekkor a korai gyűjtőévek alatt találkozott kortársával, Bartók Bélával.
A két fiatal hasonló érdeklődéssel és hasonló célokkal rendelkezett és ezért is láttak egymásban nemcsak barátot, hanem egymást emelő munkatársat is. 1906-ban elkezdték a közös vállalkozásukat formába önteni, megjelentették első közös kötetüket Magyar népdalok címmel, mely tíz-tíz, általuk és Vikár Béla által gyűjtött, zongorakísérettel ellátott magyar népdal kottáját tartalmazta. Nem kisebb céljuk volt, hogy egy sorozat részeként megjelenő kiadvány a magyar népdalt bevezesse a hangversenytermekbe és a házimuzsikálások tárgyáva tegye azt, emellett egy nagyobb tudományos vállalkozásuk, „a népdalok nagy szótárának” bevezetését adja. Ennek bevezetőjében így fogalmaz:
„Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai felé annyi szeretetre, mint amennyit érdemelnek. Eltart még soká, míg elfoglalják az őket megillető helyüket házi és nyilvános zeneéletünkben. A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez.”
Ezek a mondatok közel százhúsz éve íródtak le, de mégis, ma is aktuálisak… hozhat a népiség ma is megújhodást, mint azt a történelmünk során számtalanszor megtapasztalhattuk. Nem azzal persze, hogy újra úgy kell élnünk, mint paraszt őseink, hanem azzal a tudással, életösztönnel és életbölcsességgel, kultúrateremtő lelkülettel, közösségmegtartó cselekedetekkel, melyekkel ők éltek, használva mindazt a felhalmozott értéket, melyhez ma egyre könnyebben juthatnánk hozzá, ha figyelnénk egy kicsit.
Együttműködésük fő témája a továbbiakban is a népzene maradt. 1913-ban, kettejük aláírásával (de Kodály megfogalmazásában) nagyszabású memorandumot nyújtottak be az irodalom és a néphagyomány népszerűsítésére és tudományos feldolgozására alakult Kisfaludy Társaságnak Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete címmel. E memorandum azokat az alapelveket tartalmazta, melyek szerint négy évtizeddel később, immár Bartók halála után, megjelentek a Magyar Népzene Tára első monumentális kötetei.
Bartók és Kodály barátsága megmaradt - bár a földrajzi távolság megnőtt közöttük -, a közös cél mégsem vált versengéssé életük későbbi részében sem. Kitartottak egymás mellett akkor is, mikor Kodályt támadták a Tanácsköztársaság bukása után és akkor is, amikor Bartókot szorítotték háttérbe a negyvenes évek elejéig, miorra itthon „elfogy körülötte a levegő”. Kodály így nyilatkozik erről:
“attól a pillanattól kezdve, amint zsenijét felismertem, kötelességemnek éreztem, hogy tőlem telhetően egyengessem útját, és elhárítsak előle minden akadályt. Éppen ezért mindig kerültem a vele való versengést; mindig megpróbáltam mást csinálni, mint ő. Amikor megkaptam a felkérést Pest és Buda egyesítésének évfordulójára, megkérdeztem tőle, hogy mire készül: azt mondta, táncszvitet csinál, és megírta a Tánc szvitet. Én is táncokra: a Marosszéki […] táncokra gondoltam, de mert ő ezt írta, én más témát választottam: a Psalmust.”
(Dille, Denijs: Kodály Zoltán emlékezései in.: Magyar Zenetörténeti Tanulmányok Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére. Szerkesztette Bónis Ferenc. Budapest, 1973.)
Kodály Zoltán és a feltörekvő népművészeti mozgalmak
Kodály életszemléletében vezérfonalként jelenik meg az, hogy a zenét és a dalt mennél szélesebb körben terjessze, hogy mindenki tudjon énekelni és zenélni a magyar társadalomban, ahogyan azt őseink is gyakorolták. Ma úgy is fogalmazhatnánk, hogy a zene által váljon minden magyar saját kultúrája hordozójává. Ennek teremtette meg az alapjait és nyúlt vissza a népdalhoz, ami egész munkásságában, pedagógiai elveiben megnyilvánult. Fő gondolata, a William Morris, brit festőművész által hirdetett „a művészet mindenkié” mozgalomból táplálkozva, „a zene mindenkié” tézis.
“A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”
(Kodály Zoltán: Mire való a zenei önképzőkör? 1944. In: Visszatekintés I.)
Ennek a megvalósítására tette fel az 1920-as évektől kezdve munkásságát és pedagógiai koncepcióját, és kezdte el a legszélesebb körben terjeszteni ezt a hitvallást, mégpedig a kórusműfajokban. Zeneszerzőként ekkor kezdi el azt a nagyívű kórusművekre koncentráló zeneszerzői tevékenységét, mely máig hat.
De nemcsak a kórusműfajok felvirágoztatása volt munkájának egyetlen eredménye. Az 1930-ban elindult, egyik legnagyobb, a vidéki magyarság kulturális életét évtizedekig meghatározó nagy mozgalom, a Gyöngyösbokréta egyik mozgatórugójává is vált. Ennek lényege az volt, hogy egy-egy falu lakóiból a helybeli értelmiség segítségével hagyományőrző együtteseket szerveztek. Ezek az együttesek aztán a saját falujuk ünnepi viseletében felléptek egy-egy városi ünnepségen és színpadra vitték falujuk táncos hagyományait és népszokásait. A Gyöngyösbokréta legjelesebb alkalma minden évben az augusztus 20-ai budapesti ünnepség volt, amelyre az ország minden részéről eljöttek a mozgalom együttesei.
Az első ilyen alkalom 1931-ben volt, ez tekinthető a mozgalom indulásának. A kezdeményezés Paulini Bélától, a kor neves újságírójától eredt, aki lelkes híve volt a falusi amatőr színjátszás ösztönzésének. Győrffy István a neves etnográfus erről így a híres munkájában, a Néphagyomány és nemzeti művelődés című 1939-es tanulmányában:
„Itt kell megemlékeznem a szellemi Skanzenről, a Gyöngyös Bokrétáról, melynek megvalósitását nyolc évvel ezelőtt én javasoltam Paulini Bélának, aki ebben az időben azzal kisérletezett, hogy csákvári parasztokat tanitott be népszinműjátszásra, hogy azokat pesti szinpadon felléptesse. Én ajánlottam, hogy a a néppel elsősorban saját hagyományait kell előadatni. A Néprajzi Muzeum tisztviselői adták Paulini kezébe az első programmot s vidéki munkatársaik, ismerőseik nevét, akiknek segitségével ezt a célt megvalósithatja. Igy minden jogunk megvan rá, hogy kritikát gyakoroljunk felette.”
Mellettük Viski Károly és Gönyei Sándor zenei, néprajzi gyűjtései segítették felszínre hozni a valódi értékeket. Az 1920-as években Karácsony Sándor, Lükő Gábor, Teleki Pál által kiszélesedő cserkészmozgalom sajátos módon karolta fel és terjesztette a magyar népzenei és néptánckultúrát. A tízes évekbeli forradalmak és a Tanácsköztársaság utáni keresztény nemzeti kurzus szellemiségéhez jól illeszkedett a cserkészmozgalom azon törekvése, hogy a fiatalságban erősítsék a nemzeti érzést, megismertessék velük a magyarság múltját, nemzeti kultúránkat. A nemzeti örökség továbbadásaként megismertették a cserkészekkel a népzenei gyűjtések során már feltárt népdalkincset, és a fiatalok a tábortűz mellett nemcsak énekeltek, de a parasztság körében gyűjtött táncokat is tanultak. Ebben a munkában Kodálynak is voltak elévülhetetlen törekvései, hiszen a cserkészenek szánt daloskönyvek összeállításában oroszlánrészt vállat.
Kodály inkább a kórusművek komponálásában merült el a harmincas évekre, de nem feledte a mozgalmat: megírta a Háry Jánost, amely megalapozhatta a ma is élő hagyományőrző mozgalmak életét. A szövegkönyvet Paulini Béla és barátja, Harsányi Zsolt írta, Garay János reformkori költő, Az obsitos című elbeszélő költeményének alapján, zenéjét pedig Kodály Zoltán szerezte.
Ez a mű szerezte meg Kodály számára az széles körű ismertséget, hiszen a legkisebb falvak lakosai számára is elérhetővé tették a magyar népzene által inspirált daljátékot. Ezek után 1943-tól Kodály a Gyöngyösbokréta mozgalom egyik főtanácsadó személyiségévé is vált.
A Kodály-módszer
Kodály a kórusműfajban olyan maradandót alkotott, melyet máig nemigen tudtak felülmúlni. Sokan mondják, hogy a zenepedagógiában szintén! Ez így is van - némi kiegészítéssel.
Kodály egész élete, munkássága azon alapult, hogy hogyan lehet a „tiszta forrás”-t visszacsempészni a mindennapi éneklésbe. Tette ezt mindenféle módszerekkel, népdalok kórusfeldolgozásaival, nagyzenekari művek komponálásával, de a legfontosabb máig ható tevékenysége mégiscsak az volt a 1940-es évek elején, hogy az arra legalkalmasabb tanítványát hat hétre száműzte a galyatetői nyaralójába.
Kodály Zolán, mint mester jegyzi annak a sajátosan magyar énektanítási módszernek a kidolgozását, amit tanítvány, Ádám Jenő töltött meg igazi tartalommal róla nemrégiben itt írtunk. Mint ahogyan a tanítvány, tisztelegve mestere előtt odatette nevét a módszertant leíró tanulmány, mind a példafüzetek elé, úgy Kodály is életében, leginkább a hazai közegben tanítványának kiválóságát hirdette az előadási és írásai során. Így a kor zenepedagógiai kurzusait hallgatók, mint „Ádám – Kodály módszert”, vagy mint „magyar metódust” ismerhették meg ezt az új, a szecesszió farvizén, mint módszertani/művészeti megújhodást hozó pedagógiai elméletet, mely mára Magyarország emblémájává vált. Így írja la le ezt a nemzetközi felterjesztés:
A Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2016 decemberében A népzenei örökség Kodály koncepció szerinti megőrzését felvette a szellemi kulturális örökség megőrzéséért létrejött egyezmény céljait legjobban tükröző programok, projektek nyilvántartásába.
Kodály Zoltán munkásságának és koncepciójának alapja a vokális és hangszeres népzenei anyag szisztematikus gyűjtése, lejegyzése Magyarországon és a határon kívüli magyar nyelvterületen. Ezt a módszert alkalmazták kortársai és alkalmazzák követői mind a mai napig az örökségüket hordozó közösségek zenei hagyományának feltérképezése során. Kodály Zoltán és Bartók Béla nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a felgyűlt zenei anyagot rendszerezze és tipizálja. Így jött létre a Bartók-rend és a Kodály-rend, mely rendszereket később továbbfejlesztették. Az így létrejött áttekintések alapján összehasonlító vizsgálatokat végeztek, amelynek során feltárták a magyar népdalanyag európai és Európán kívüli kapcsolatait, párhuzamait. A zenei örökség megőrzése érdekében dokumentációs tárakat hoztak létre, amelyek közül kiemelkedő az MTA Zenetudományi Intézetének Népzene- és néptánckutató Osztály és Archívuma. A népdalkincs összességében ma mintegy 200 ezer dallamot tesz ki, jelenleg már digitalizált formában is. A Kodály koncepció hatására új zenei közösségek alakulnak. E közösségi művelődési formák segítik a helyi örökség jelentőségének fiatalok körében történő elismertetését, aktív gyakorlatát. A program az egyezmény szellemében messzemenően biztosítja az érintett közösségek szellemi kulturális örökségének tiszteletét, a bennük résztvevő különböző korcsoportok identitásának erősítését, a helyi kulturális örökség sokszínűségének megőrzését, és az emberi kreativitás kiteljesedését. A Kodály koncepción alapuló módszer rendszerének nyitottsága és széleskörű gyakorlati megvalósulása, valamint tömeges mozgalmakat eredményező hatása segíti a szellemi kulturális örökség és annak kölcsönös elismerése jelentőségének tudatosítását helyi, nemzeti és nemzetközi szinten.
Kodály Zoltán zenepedagógia koncepciója a magyar népzenei hagyományra épül, és annak az eszménynek jegyében fogalmazódott meg, hogy a magyar gyermek leginkább saját hazája népzenéjének, saját „zenei anyanyelvének” megismeréséből kiindulva juthat el az európai műzene elsajátításához, s válhat mindenre nyitott gyermekből zeneileg is művelt felnőtté. A kodályi elvekre épülő rendszeres zenei oktatás – különösen, ha komolyan vesszük a zeneszerző-zenepedagógus eredeti szándékát, a mindennapos énekóra bevezetését – egyszerre fejleszti a gyermek intellektusát, a dalhoz társuló tánc révén mozgását, illetve stiláris sokfeléségének köszönhetően kulturális látókörét, s tanít meg a közösséggel-társakkal való szoros együttműködésre.
A Kodály-módszer filozófiája magában foglalja a zenei hagyományokra épített újszemléletű zenekutatás, zenealkotás és zenepedagógia kimunkálásának gondolatát, amelynek fő szinterei a helyi közösségek, a nemzeti zenei intézmények-szervezetek és az emberiség zenei kultúrája. A három szintet az emberi muzikalitás eszméje foglalja egységbe.
Kodály zenepedagógiai koncepciója tehát messzemenően túlmutat a szűkebben vett zeneoktatás területén: össztársadalmi hatása a ma Magyarországán éppoly páratlanul jelentős, mint születése – a harmincas évek – illetve kibontakozása – az ötvenes-hatvanas évek – idején.
Erre a módszertanra Magyarországon intézet is alapult Kecskeméten, mely intézmény ezt a módszertani tudást évről-évre külhoni (főleg brit/skót, finn, de ma már Japán, koreai, kínai) zenepedagógusok továbbképzésével, a saját zenei hagyományaik tovább örökítésével viszi a világban hírét Kodály Zoltán (és Ádám Jenő) szellemiségének.
Kodály Zoltán, 1967. március 6-án halt meg Budapesten.
cover: Fortepan / Bojár Sándor
