Szent György a keresztény hagyomány egyik legismertebb alakja, akit a legenda szerint a 3–4. század fordulóján élt római katonaként tartanak számon. A történetek szerint hitéért vértanúhalált halt, de alakját leginkább egy ikonikus történet tette halhatatlanná: a sárkány legyőzése. Tóth János írása.
Annyi tekinthető viszonylag biztosnak, hogy Szent György alakja egy korai keresztény vértanú emlékét őrizheti, akinek tisztelete a 4. században már létezett, és Lydda (ma Lod, Izrael) környékéhez köthető. A személyéhez kapcsolódó történetek azonban döntően legendai hagyományból ismertek, amelyek rendkívüli szenvedéseket és csodás elemeket írnak le. A hagyomány szerint kappadókiai származású katonatiszt volt, aki hitéért szenvedett vértanúságot.
A későbbi legendákban jelenik meg az a motívum is, hogy egy látomásban előre tudtára adják szenvedéseinek időtartamát, valamint a többszöri halál és feltámadás története – ezek a hagiográfiai hagyomány jellegzetes elemei.
A sárkányölő történet már egy későbbi, elsősorban nyugati középkori legendakörhöz tartozik, és nem része a korai vértanútörténetnek. Eszerint György egy királylány és városa megmentésére legyőz egy pusztító sárkányt – ez a történet a középkori keresztény szimbolikában a gonosz feletti győzelem allegóriájaként értelmezhető.
A Sárkányölő legendája
„Silena (ma Líbia területén található – TJ.) városa közelében volt egy tó, s abban lakott egy mérges sárkány. Már többször megfutamította a népet, amikor fegyveresen ellene vonult. Így hát a polgárok naponta két juhot adtak neki. Amikor a juhok megfogyatkoztak, megegyeztek, hogy naponta egy embert áldoznak a szörnynek. Sorsot vetettek, mely alól senki sem vonhatta ki magát. Amikor már a városnak szinte minden ifja és leánya áldozatul esett, történt, hogy a sors a király leányára esett. A király jajveszékelt és megkísérelte, hogy leányát megóvja a nyomorúságos haláltól. A nép pedig rettegett, hogy mindnyájukat megöli a sárkány. Könnyezve ment a leány a tóhoz. És akkor Szent György arra jött lóháton. Megkérdezte, mi baja van. A lány így válaszolt: Jó ifjú, szállj gyorsan lovadra, és sietve fuss el innen! - és elbeszélt neki mindent. Ő pedig ezt mondta: Ne félj, segíteni fogok rajtad Krisztus nevében. Még beszéltek, amikor a sárkány kiemelte fejét a tóból. A leány reszketett a félelemtől, György azonban lovára pattant, keresztet vetett magára, és szembelovagolt a sárkánnyal, amely rárontott. György nagy erővel megforgatta lándzsáját, Istennek ajánlotta magát, és olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. Akkor megparancsolta a leánynak, hogy a sárkány övét kösse a nyakára és vezesse be a városba. Az megtette és a sárkány úgy ment utána, mint egy szelíd kutya. A városban a nép rettenetesen megijedt, de György így szólt hozzájuk: Ne rettegjetek, mert az Úristen küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak benneteket ettől a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt. Így hát a király és a nép megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját, és megölte a sárkányt. Ugyanazon a helyen szép templomot építettek, és az oltárnál élő forrás fakadt, amely meggyógyított minden beteget, aki csak ivott belőle.'”
(Legenda Aurea - Jacobus de Voragine domonkos rendi szerzetes 1260-1267)
A görög egyházban György Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorosszal együtt a nagy katonaszentek közé tartozik, kiket gyakran a ,,nagyvértanúk'' névvel illetnek, és teljes katonai díszben ábrázolnak. György volt a zászlóvivő, és ebben a minőségben kiemelkedő helye van köztük. Rómában már az 5. századtól volt saját temploma, Itália többi részében körülbelül egy évszázaddal későbbi tiszteletét lehet igazolni. Különösképpen nagy volt György tekintélye a középkori Angliában. Oroszlánszívű Richárdnak személyes védőszentje volt, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították.
Szent György egyszerre volt védőszentje a lovagoknak, zsoldosoknak, puskaműveseknek, páncélkovácsoknak, parasztoknak, lovaiknak, a pásztoroknak és állatállományuknak. A naptárban elfoglalt helye adta neki azt a feladatkört, hogy a tavaszkezdet számos ősi népszokását beolvassza a keresztény szokáshagyományba. Ünnepét Rómában, majd a Vatikánban 683 óta április 23-án tartják. Magyarországon Szent György napját április 24-én ünneplik.
Szent György a magyar hagyományban
Április vége a magyar paraszti világban nem pusztán az évszakváltás ideje volt, hanem egy olyan határpont, ahol a természet rendje és az emberi élet újrahangolása egyszerre történt meg. E határ őrzője lett Szent György, akinek napja nemcsak vallási emléknap, hanem a pásztorélet egyik legfontosabb fordulója. A sárkányölő legenda – amelyben György legyőzi a pusztító erőt – a magyar népi gondolkodásban nem elsősorban mitikus történetként élt, hanem a tél és a tavasz küzdelmének képeként.
Számos, a tavaszi megújulással, az élet újraindulásával kapcsolatos mágikus szokás élt és él a mai napig is a néphagyományunkban. Mutatja a fontosságát és jelentőségét a napnak, hogy annyi és annyiféle szokás kapcsolódik hozzá vidékenként, hogy szinte számát sem tudni a dologtiltástól a termékenység- és gonoszelhárító varázslásokon át a védelmező mágikus szokásokig.
Talán azért ilyen koncentrált az ehhez a naphoz tartozó szokásanyag, mert nemcsak a keresztény hagyományokból táplálkozik, hanem számos kereszténység előtti elem is megőrződött benne, amelyeket a keresztény hitvilág a maga nyelvére fordított.
A következőkben a teljesség igénye nélkül lássuk néhány vidék ehhez a naphoz kapcsolódó szokását.
Általános volt a Kárpát-medencében, hogy gonoszelhárító, termékenységvarázsló célzattal a marhákat láncon, fejszén, ekevason, tojáson, a gazdasszony kötényén, harmatos lepedőn hajtották át. Ezzel együtt nagy jelentőséget tulajdonítottak annak a vesszőnek, zöld ágnak is, amellyel az állatokat először hajtották ki a legelőre. Ez a vessző általában csipkebokor vessző volt, amiből Hidegkúton szárat faragtak a vajköpülőhöz. Medvesalján (Felvidék) a gazdák a levágott, ólajtóba tett csipkegallyon át hajtották ki az állatokat, hogy a boszorkány meg ne rontsa őket. A legelőre menet pedig ezzel a gallyal ütögették, hogy sok tejet adjanak. Az Ipoly menti falvakban az aprószentek-napi vesszővel hajtották ki az állatokat.
Általános volt számos tájegységünkön (főleg, ahol nagy számú állatot tartottak egy helyen, mint a Hortobágy) az ekkor szokásos füstölés a nyüvek, a kehesség, vagy a hályog elhárítása, boszorkányok megrontása elleni védekezésképpen -mivel kiemelt gonoszjáró nap is Szent György napja -, vagy hogy a jószág ne bitangoljon el. Almágyon a gazda ezt a füstülést a karácsonyi morzsával tette meg, amit eddig tartogatott. Ebből is gondolhatjuk, mennyire tartotta magát néphitünkben ennek a napnak a jelentősége!
„Szedem, szedem, felit szedem!”
A harmatszedés szokása leggyakrabban ehhez a naphoz kapcsolódik és az állatok tejhasznának a sokszorozása, gyarapítása a célja, de találkozunk szépségvarászló eljárásokkal, gesztusokkal is.
„Ha valamelyik gazdának a tehene keveset tejel, a ház legöregebb nőszemélye kimegy Sz. Iván (vagy Szent György, attól függően, melyik nap van közelebb, illetve azt a szokáselmesélést mikor gyűjtötték, ahhoz melyik nap volt közelebb – TJ) napjának hajnalán a mezőre, s ott teljesen levetkőzve meztelenül fölszedi nagy fehér vászonkendőjével a friss harmatot, aztán kifacsarja a kendő nedvét egy bögrébe, s ha a tehén ezt a harmatvizet megissza, jó tejelő lesz. Megjegyzi e mellett a közlő, hogy az ilyen harmatszedésnek néha verekedés a vége, mert az öregasszony néha más földjére megy harmatot lopni, s evvel az illető gazda tehenének tejelő képességét is ellopja." (Hauer Miksa – Tűzugrás, harmatszedés In.: Ethnographia 1901.)
Gondolnánk, hogy ez a szokás aztán a pogány hitvilágunk egyik legtovább megmaradt eleme és olyan mágiák jelennek meg benne, cselekedetek, ráolvasások, amelyeket a sámánjaink, táltosaink világában alkalmaztak eleink. Lehet ez is, de Munkácsi Bernát 1903-ban egy másik magyarázatot is adott az Ethnographia 1903. évi számában A harmatszedéssel való kuruzslások és rontások című tanulmányában. Ebben idézi a harmathoz kapcsolódó a Biblia Ószövetségi részében megjelenő leírását.
„Adjon neked Isten az ég harmatjából, s a föld kövérségéből, és sok gabonát és mustot."
(Izsák áldása, Mózes I. 27, 28.)
És lássunk csodát, még magára az eljárásra vonatkozó rész is megjelenik az Ószövetségben, A Bírák könyvében, tehát a harmatszedés hagyománya sokkal régebbi, mint a mi régi hitvilágunk.
„Én odahelyezem a nyírott gyapjút a szérűre, ha egyedül a gyapjún lesz harmat (...) abból megtudom, hogy kezem által fogod megsegíteni Izraelt (...) másnap reggel kinyomta a gyapjút s egy teli bögre harmatot facsart ki a gyapjúból." (Gideon cselekedete, Bírák 6: 36-38., összefoglalta Fehér Zoltán – Felit szedem, nem mind - A szanki harmatszedés hiedelem elemzése In.: Cumania Múzeumi évkönyv 2003.).
Valószínűbb tehát, hogy egy régi ószövetség korában létező hagyomány találkozott egy nem keresztényi hagyománnyal, és ez a kettő ugyanazon szokáscselekményt foglalt magába, hogy a nép szokásaiban egyszerűen tovább élt a kereszténység felvétele után is számos táji formában.
Ez az igencsak - a fent leírtak szerint - intim folyamat Zagyvarékason például úgy zajlott, hogy az asszonyok vászonabroszt vagy a kötényüket húzgálták a harmatban, miközben mondogatták: „Mind szedem…”, vagy „Vaját viszem, tejét nem, vaját viszem, tejét nem”. Közben egy marék füvet is szedtek. Ezt a tehén elé tették. A harmatos ruhadarabot pedig a tejesfazékba facsarták ki, hogy sok vaj legyen. A Mura-vidéken harmatszedés közben ezt mondogatták: „Viszek is hagyok is”, vagyis nem viszik el az egész hasznot, hagynak másnak is.
Az Ormánságból való leírás szerint:
Akinek gyenge vetése van, az Szent György napján éjfélkor menjen ki a mezőre egy lepedővel és ahol szép vetést talál, azon húzza végig maga után a lepedőt, rá a saját vetésére, hogy a harmatot rávigye, akkor szép lesz a gabonája.”
Az e nap hajnalán lepedővel szedett harmatból a kenyértésztába cseppentettek, hogy szebbre süljön a kenyér. E sokfelé ismert hiedelem mellett van olyan század eleji leírás Borsod vármegyéből, mely szerint a harmattal pogácsát készítettek, amit megszárítva, megsózva adtak a tehénnek, hogy jól tejeljen.
A harmatszedés mellett ezt a napot sok helyen tartották alkalmasnak a föld alá rejtett kincsek megtalálására. Ekkor örömünnepet ült a Hortobágy egyik kincskereső alakja Pízásó Pista, aki elszegényedett pásztorként kereste a kurgánok oldalában elrejtett kincseket.
De tovább él-e a sárkány legendája?
Ha a legenda szerinti formában nem is, de a naphoz sok olyan szokás köthető, amelyek a gyíkok és kígyók közreműködésével valósulnak meg, így ebben a formában a legutolsó időkig megjelenik a nap rítusaiban a sárkány alakja, mégha ma már nem tudatosan a Szent György legendának felidézéseképpen. Ám mégis van benne elgondolkodni való, hogy nem a legenda továbbélése-e a gyíkokhoz, kígyókhoz kötődő szokáshalmazunk, ugyanis a középkor előrehaladtával a lovagi tornák háttérbe szorulásával előtérbe kerültek a misztériumjátékok, amelyek egy-egy, a nép körében híres, kultusszal rendelkező személy életéről szóltak, és ezek igen sokáig éltek a nép körében, az azokban megjelenő szövegek, cselekmények sokszor lettek a folklór részei. Annyi azonban egészen biztos, hogy az egész magyar nyelvterületen elterjedt hiedelem él a Szent György-nap előtt fogott gyíkkal és kígyóval kapcsolatosan.
Nagykőrösön a Szent György-nap előtt fogott gyíkot a torokgyík megelőzésére tartották alkalmasnak. A gyík torkánál háromszor végighúzták gyűrűsujjukat, majd megkenték a saját torkukat háromszor. Medvesalji falvakban azt hiszik, hogy amelyik kézzel megfogták a gyíkot, azzal gyógyítani lehet, vagy hogy az ekkor fogott gyík kiszárítva, vályúba vetve távol tartja a jószágtól a bajt és a betegséget.
A kígyó alakjának megítélése azonban már kétes a magyar népi hitvilágban. Természetfölötti erővel felruházott állat, mely bizonyos esetekben segítő, máskor kifejezetten ártalmas hatású. A Szent György naphoz kapcsolódó hidelmek és szokások inkább a kígyó segítő tulajdonságait hozzák előtérbe. Ha a legény olyan pálcával érintett meg egy lányt, amellyel Szent György-nap előtt kígyót ütőtt agyon, a lány nem maradhatott el tőle. A jászdózsaiak szerint a Szent György-nap előtt fogott kígyóval tudást lehet szerezni. Somogyban úgy vélték, hogy aki agyonüt egy kígyót Szent György nap előtt, nyelvét az ostor végébe fúrt lyukba teszi, az a disznókondát egyben tudja tartani, az állatok így nem szélednek szét. A moldvai magyarok úgy hiszik, hogy aki Szent György előtt kígyót üt meg, annak nagy lesz az ereje, de ha a kígyó elmegy, akkor elviszi az illető erejét. Ezért is van az, hogy számos, a mezőgazdasági, állatartói munkához kapcsolódó eszközökön állandó elem a kígyó motívuma. Ezekben az esetekben mindenképp a segítő szándék a fontos. Majdnem minden kovácsmester a juhászkampót kígyófejben végezte, vagy a kalotaszegi gazdák az ekevasba is belenyomatták a kováccsal a kígyót, mint motívumot.
Szent György napja, mint a legtöbb, termékenységvarázslással kapcsolatos nap is dologtiltó. Nem volt szabad több vidéken az asszonyi munka, vagy ha mégis dolgozott valaki, azt a „természet irányítója” megbüntette. Ha dunnát, párnát szellőztettek, akkor jégesőre, vagy Gyimesben égzengésre, vagy Berettyóújfaluban elpusztulnak a jószágok. Aki varr ezen a napon, az bizony meg is vakulhat. Kemény törvények ezek, ezért inkább betartották eleink. De ekkor kellett a mákot is vetni szó nélkül, hogy nehogy kukacos legyen.
Gazdasági szokások, ünnepek Szent György napján
Kőszegen találunk egy kifejezetten erre a napra tevődött szokást, mely nem mondható túl régi szokásnak a településen, de megtartása mindenképp fontos az ott élő közösségek számára, hiszen egyik legnagyobb hasznot hozó tevékenységük, a szőlő- és bortermelés emblematikus emléke, a Kőszeg környéki borvidék máig nagy tisztelettel és a hozzá kapcsolódó hagyományokkal, rítusokkal megőrzött öröksége. Ez a Szőlő Jövésnek Könyve. Ezzel az ünneppel és hagyománnyal tisztelegnek azok előtt a római légiósok előtt is, akik az első szőlővesszőket a fölbe tették ezen a területen. A középkori rítusokat vitték tovább e hagyományban, melynek gyökerei visszanyúlnak a római Bacchus-Dionüszosz kultuszig. A rítus egyes elemei, mint például a termésjóslások innen eredeztethetők.
A kőszegi szőlősgazdák 1740 óta minden évben Szent György napján (április 24.) összegyűjtik a hajnalban metszett szőlőhajtásokat és bemutatják a város vezetőjének. A hajtásokat eredeti méretükben lerajzolják a Szőlő Jövésnek Könyvébe és ebből következtetnek az az évi termésre. Amióta az eredeti könyv betelt, a testvérvárostól, Vaihingen an der Enz -től kapott új könyvbe nemcsak a kőszegi hajtásokat, hanem a testvértelepülés szőlőinek hajtását is feljegyzik. A kőszegi szőlőjövés hagyománya 2013 szeptemberében felkerült a szellemi kulturális örökség nemzeti listájára.
E napon talán a legismertebb, legelterjedtebb hagyományunk a jószágok tavaszi legelőre történő kihajtása. Ez egyben egy ünnep is, amely a pásztorok előkészítő munkáját zárja le, ugyanis Szent György napot megelőzően számos feladata van a pásztoroknak a pusztai élet megkezdése előtt. A legelők rendbetételétől kezdve, a jószág állásának, éjszakai tartózkodóhelyének a kitisztításán át az enyhet és szállást adó pásztorépítmények rendbehozataláig. Sok helyen ilyenkor pásztorfogadás ideje is van, de ekkorra már inkább csak a bojtárok megfogadása történik, hiszen az előzetesen felsorolt munkában már minden pásztornak részt kellett vennie, így a felfogadásuk legtöbbször az őszi behajtáskor már megtörténik. De éppen ezért ünnep is, és ilyenkor, már tarthattak bálokat, ezért hagyományosan ez a nap a pásztorbálok ideje, másnap pedig már a legelőn a helye a jószágnak és őrzőnek. A kihajtás persze hamarabb is megtörténhetett, ha a legelő már alkalmas volt rá, de az ünnepet és bálokat mégis ezen a napon, vagy ehhez legközelebb tartották meg.
De hogy lett Szent György napja ez a nap? Ennek a megválaszolására is vissza kell mennünk az ókori, vagy még korábbi Rómába, ahol is ezen a napon ünnepelték Palilia, vagy Parilia ünnepét Pales istennő tiszteletére, kinek kegyétől függött a nyájak szaporasága és egészsége. Ezen az ünnepen tej és állatáldozatot is bemutattak. Hát véletlen lehet akkor a mérai „juhtejbemérés” ünnepe, vagy a Hortobágy településein ismert „Gazdasági evís”? Felfogásom szerint semmiképp, az első a tejáldozat továbbélése, amikor a juhok legelőre hajtása előtt bemérik minden jószág tejhozamát és a gazda az év során ebben a mértékben részesül az egész nyáj tejhasznából (nyers tej, sajt) és ehhez mérten is kell hozzájáruljon a legelőn tartásához (pásztorbér, legelőkarbantartás, stb.). A második, a „gazdasági evís” pedig az állatáldozat továbbélésének maradványaként, a gazdák vendégül látják a pásztorokat, állatot vágva és azt elkészítve pörköltnek, remélve a legjobb legelőn tartást Tőlük, csak már nem Pales Istennőhöz fohászkodnak.
Források:
Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén. In.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen, 1962.
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I–II. Budapest, 1977.
Dömötör Tekla: Magyar népszokások. Budapest, 1981.
Ethnographia 1901. és 1903. évi száma
Fehér Zoltán: Felit szedem, nem mind – A szanki harmatszedés hiedelem elemzése. In.: Cumania Múzeumi Évkönyv. Kecskemét 2003.
Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi lexikon I–V. Budapest, 1977-1982.
Ókori lexikon
Legenda Aurea - Jacobus de Voragine domonkos rendi szerzetes 1260-1267.
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854.
