Hogyan lett Bartók egy véletlenül meghallott éneklő cselédlány dalának lejegyzőjéből a 20. század egyik legnagyobb népdalgyűjtője és népzene-szakértője? Milyen volt fonográffal dolgozni, kanászkoncerteken, tülkösversenyeken gyűjteni és mi kellett ahhoz, hogy rájöjjön arra: a dallamok a népek közt oda-vissza vándorolva új és új életre kelnek? Bartók Béla ma lenne 144 éves. A népi.kultura.hu születésnapi cikkében a hatalmas életmű népzenei, zenegyűjtési oldalát mutatja meg Tóth János a néprajztudomány nézőpontjából.
A kezdetektől a Kossuth-szimfóniáig
Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson. A családban a zene szeretete áthatotta a mindennapokát. Iskolaigazgató édesapja zenekart vezetett és csellón és zongorán is kiválóan játszott, ahogyan tanítónő édesanyja is. Gyermekkorát Nagyszentmiklóson, majd édesapja korai halálát követően több városban, Nagyszőlősön, Nagyváradon, Besztercén és Pozsonyban töltötte. Abszolút hallása volt, 9 évesen már komponált, tízévesen pedig csodagyerekként zongorázott a fővárosban. 1890-től már megjelentek első darabjai is, de ekkor a még a klasszikus nagymesterek és a romantika hatása jellemezte korai szerzeményeit.
1899-ben felvették a pesti Zeneakadémiára, ahol 1901-től már nemcsak zongora, hanem zeneszerzés szakon is folytatta tanulmányait, 1903-tól Dohnányi Ernő lett zongoratanára. Ekkor születtek első nemzeti érzelmű művei, melyek közül kiemelkedik a Kossuth szimfónia. Bartók 1923-as Önéletrajzában így ír a műről:
„Egy másik körülmény is döntő jelentőségű volt fejlődésemre: ez időben indult meg Magyarországon az az ismert sovén politikai áramlat, amely a művészet terén is érezhetővé vált. Arról volt szó, hogy a zenében is valami specifikusan magyart kell teremteni. Ez az eszme megragadott engem is és ráterelte figyelmemet népzenénk tanulmányozására helyesebben annak tanulmányozására, amit akkoriban magyar népzenének tartottak. Ilyen körülmények között komponáltam 1903-ban, Kossuth című szimfóniai költeményemet, amelyet Richter János azonnal elfogadott előadásra és be is mutatott Manchesterben.”
(Bartók Béla összegyűjtött írásai I. 1967.)
A Kossuth-szimfóniával kapcsolatban Kodály ragadja meg talán legátélhetőbben a korhangulatot egy 1946-os írásában: :
„A mi nemzedékünk számára még élő valóság volt 1849 szörnyű emléke. Mindennaposak voltak a Kossuth-szakállas öregurak, akik maguk látták a szabadságharcot. Ilyenekkel Bartók is találkozhatott. Nagy idők tanúja – így jelezték az újságok, ha egy-egy negyvennyolcas honvéd gyászjelentését hozták. Én magam is ágyúgolyós házban laktam. Gimnazista korunkban elrendelték, hogy márc. 15. helyett április 11-et kell megünnepelni, tehát a törvények szentesítésének napját. Ekkor az ifjúság éjjel vonult ki a honvédszoborhoz, mert nappalra betiltották. Éjjel szavalták el Ábrányi Emil márc. 15-i verseit. Emlékezetem szerint országszerte így történt. Ez volt a Kossuth-szimfónia talaja.”
(Kodály Zoltán: Bartók Béla, az ember In.: Bartók breviárium)
A mű budapesti bemutatója nem volt egyszerű - a Filharmonikusok osztrák trombitása tiltakozott a császárhimnusz kigúnyolása ellen. A közönség viszont az 1904-ben tartott bemutatót lelkesen fogadta, viharosan ünnepelve Kerner István karmestert és a magyar ruhában megjelenő zeneszerzőt. Röviddel ezután Manchesterben is előadták a Kossuth-ot Richter János vezényletével. A művet Bartók életében nem adták ki, csak a Gyászinduló zongora-átirata jelent meg. A mű revíziójára 1961-ig, kiadására 1963-ig kellet várni.
A népdalok felfedezése - és Kodály
Bartók Béla korában nem volt divat, hogy a magyarok - akár az iskolában is - saját dalaikat énekeljék. A népies műdalok világa hatotta át a hétköznapokat, főleg a városi polgárosult közegekben. De Bartókot valami mégis megfogta, amit el nem ereszthetett...
1904-es gerlicepusztai (Ratkó község külterülete a Nagyrőcei járásban, ma: Szlovákia) nyaralása során felfigyelt egy cselédlány dalolgatására. Ő volt a kibédi születésű, Budapesten cselédeskedő Dósa Lidi, aki azzal a családdal utazott a nyaralóhelyre, akiknél szolgált. Bartók ekkor jegyezte le első népdalát.
Dósa Lidi 1970-ben így emlékszik vissza a történésekre:
„Úgy vót, hogy én is ott vótam, ott laktam a nyaralóhelyen. Egymás mellett vót a szobánk. Örökké hallottam, hogy Bartók zongorázik. Egyszer aztán meghallotta, hogy énekelek, énekeltem a gyereknek. Tetszett Bartóknak a falusi nóta, azt mondta, hogy még énekeljek, mert ő le szeretné jegyezni. Amikor leírta, ment a zongorához, s lezongorázta. Hívott engem is, s kérdezte, hogy jól zongorázza-e, hát pont úgy vót, ahogy én énekeltem. Még énekeltem is a zongora mellett.”
(Ráduly János: Bartók Béla Kibédi énekesei és a Cantata profana)
Ez még nem a tudatos népdalgyűjtő munkája volt, hiszen az egészet a véletlen, vagy a Gondviselés hozta össze, de mindenesetre felkeltette az érdeklődést Bartókban a műdaloktól markánsan különböző eredeti népdal iránt, amely aztán végül egész életművére hatással volt.
A Gerlicepusztán lekottázott néhány dallam új gondolatokat, lassan körvonalazódó terveket kezdett érlelni benne. Azonnal megérezte a városi és falusi előadásmód közötti minőségi különbséget, azt, hogy mennyivel nemesebb és eredetibb a székely parasztlány egyszerű éneke a kávéházi cigányzenekarok szalonízű asztali zenéjénél, és rádöbbent arra is, hogy az eldugott falvakban sokkal több ismeretlen és érdekes népdalt tudnak, mint a rokoni-baráti körök tagjai együttvéve. 1904-ben írta húgának címzett levelében:
„Most új tervem van: a magyar népdal legszebbjeit összegyűjtöm a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelem… Jó magyarjainknak persze ez nem való. Ezek irtóznak minden komoly dologtól. Sokkal jobban ízlik nekik a megszokott cigányos slendrián…”
Ezt az elhatározását 1905-ben tettek követték. Ekkor ismerkedett meg Kodály Zoltánnal. Kodálynak ebben az évben jelent meg a Mátyusföldi Gyűjtés című munkája az Ethnographiában. Az addig csak futólag ismert Kodályt ezután kereste fel, hogy kikérdezze a gyűjtési módszereiről és annak megszervezéséről. Végül ennél sokkal többet kapott tőle.
Kodály ismerte a teljes szakirodalmat és épp a magyar népdal strófaszerkezetéről írta doktori értekezését. Már az egyetemei évei alatt is tanulmányozta a Nemzeti Múzeumban őrzött, Vikár Béla gyűjtései során készített fonográf felvételeket és jártas volt a fonográf használatában. Bevezette ebbe a világba Bartókot, aki megkezdte ezeknek a felvételeknek a lejegyzését. Ekkor jött rá arra, hogy fonográffal kell gyűjteni — mert sokkal pontosabban rögzíti a dallamokat egy későbbi nyugodt körülmények közötti lejegyzéshez, mint ahogyan azt a gyűjtő a helyszínen véghez tudná vinni.
Nem csak tanította Bartókot, hanem barátokká is váltak. Ez a barátság indította el a 20. század legjelentősebb népdal- és népzenegyűjtő mozgalmát, mely a mai napig is tart.
Együttműködésük kialakulására Kodály így emlékezett:
„1905-ben az Ethnographiában megjelent első gyűjtésemet, majd 1906-ban megjelent dolgozatomat nagy figyelemmel tanulmányozta, behatóan kérdezősködött a gyűjtés módjáról, a néppel való érintkezésről. Megismerkedett a fonográffal. Saját rendszeres gyűjtése 1906-ban kezdődött Vésztő környékén.”
Bartók a magyar népdalok felé fordulásának kezdeti időszakában rokoni látogatásai során gyűjt és jegyez fel népdalokat, de ezt 1905 végétől már tudatos gyűjtőutakat szervez. 1907-ben 1600 korona ösztöndíjjal utazik Székelyföldre gyűjteni.
A két barát eredeti terve, elsődleges célja az ország feltérképezése volt, hogy megtudják, mégis milyen állapotban van a magyar népdal. Kodály először a felvidéket akarta végigjárni, folytatva a megkezdett munkáját, melyről így ír Bartóknak 1907 elején:
„Magam legelőbb a Zoborvidékkel végzek. Meddig tart majd, nem tudom. Aztán Komárom megyét nézem meg. És úgy fokozatosan nyomulok kelet felé, lehetőleg széles vonalban, északon mindig a tót határig. Azt hiszem elég tennivaló lesz nyárra. Ha marad még idő, a palócoknak megyek másfelől… Ha csak lehet, szeretném az egészet úgy amint mondtam quazi kimetszeni a magyarságot a szomszéd népekből, (tót, német, odébb majd a rutén)”.
Bartók ekkor még a dunántúli, előző évben megkezdett útját folytatja, és ezután vállalkozik az erdélyi útra. Tizenkét faluban mintegy négyszáz dallamot talált, Erdélyben gyűjtött dallamainak több mint felét. Ám az út igazi jelentősége nem is a dallamok nagy számában, hanem a régi dallamok nagy arányában rejlett.
„Elég különös felfedezést tettem a népdalgyűjtés közben. Megtaláltam a székely dallamtípusokat, amiről nem hittem, hogy léteznek.”
( levél Freund Etelkának, 1907. augusztus 17.)
A székely dallamtípusok voltaképpen a régi stílusú, ötfokú, pentaton dallamok voltak. Ettől a felfedezéstől kezdve vált nyilvánvalóvá – mint Kodály írja – „ennek az addig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága” (A folklorista Bartók. In: Visszatekintés II. 452.) a magyar népzenében.
Ekkortól Bartók minden évben szervezett hosszabb-rövidebb gyűjtőutat, főleg Erdélybe, de Békésbe és a Beregbe is. Ezek közt kiemelkedik az 1910-es felvidéki gyűjtőútja Nagymegyeren és Ipolyságon, ahol nagy mennyiségű hangszeres zenét is rögzített a viaszhengerekre. Egy levéltáros ismerőse Szokolyi Alajos a jobb eredmény érdekében összehívta a környékbeli pásztorokat a hangszereikkel együtt és tülök- valamint dudaversenyt rendezett számukra.
„..cifra szűr a vállukon, hónuk alatt a díszes duda, kezükben a tülök, a remekbe kivert kanászustor! Aligha fogunk még valaha együtt 5 dudást látni; és Ipolyság piactere sem fog egyhamar olyan dudálást hallani, amilyet ezek akkor rendeztek. A munka komolyabb része természetesen a verseny után következett, amikor a tülkösök és dudások egyenként kerültek a fonográf elé.”
(Bartók Béla: A hangszeres zene folkloreja Magyarországon In.: Zeneközlöny 1911.)
Arról, hogy Bartók 1910-ben az akkori Hont megye székhelyén végzett igen gazdag gyűjtést, a szélesebb publikum, az irodalmat is kedvelő közönség Móra Ferenc A honti igricek című elbeszéléséből értesülhetett.
Bartókot a terepen megelőzte Györffy István, aki a nagy Ipolysági Néprajzi Kiállítást rendezte a Magyar Nemzeti Múzeum megbízásából. Tárgy-gyűjtése közepette Marek Károly alispán ötven pásztort hozatott fel Ipolyság környékéről a megyeházára, melyet Györffy megtudván, sürgönyzött Bartóknak, hogy van egy kitűnő lehetőség népdalgyűjtésre - egy helyen, több pásztorembertől.
Ahogy Móra említi, az összesereglett pásztorok közül az alispán először Guga Péter százdi kanászt bírta szóra, s aztán már a többiek is hajlandóak voltak versenyezni. A nagyszabásúvá kerekedett „kanászkoncert“ mulatozással ért véget, s hajnalban a kapatos Guga Péter felgyújtotta az ipolysági magyar királyi postát, mert azt hitte, a trafiknál van, s nem akarják neki kinyitni az ajtót. Nyilván erről is értesült a sajtó, nemcsak a gyűjtésekről, így Guga Péter is híressé lett...
Bartók 1918-ig összesen 2721 magyar dallamot gyűjtött. A gyarapodást nehéz nyomon követni, mert a különböző cikkek, tervezetek, a magyar népdalgyűjtő munka állásáról készült beszámolók mindig az egész, de legalábbis a Kodály gyűjtését is magába foglaló anyagra vonatkoznak.
Az 1913-ban az Új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete című, az Ethnographia hasábjain megjelent Bartók-cikk kb. 3000 dallamról tesz említést. Ez az addig kinyomtatott anyaggal, Vikár fonográfgyűjteményével, és mások újabb keletű anyagával együtt 5–6000 népdalt tesz ki. Bartók 1921-ben befejezett nagy tanulmánya. A magyar népdal gyűjtőket, közlőket, lejegyzőket és a különféle anyagok tulajdonosait is regisztrálva írja le a magyar népdalkincset. Az egész anyag nagyjából 7800-ra tehető, ebből Bartóké 2721 darab, részben fonográffal felvett, részben csak lejegyzett dallam, az 1904–1918 közötti időből.
Ezután már csak alkalomadtán, vésztői nyaralásokon, háztartási alkalmazottaktól gyűjtött, nem számottevő anyagot. Gyűjteményébe később is felvette Kodály, és a fiatalabb kollégák új gyűjtését. 1935-ben több mint 10 000 dallamot, 3000 variánscsoportot tartott nyilván, és amikor 1938-ban lezárta a kiadásra előkészítendő magyar anyagot, a gyűjtemény megközelítőleg 13 000 dallamból állt. ( Ez a szám ma elérte a 200 000 darabot, melyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is.)
A magyar paraszt-zene és népdalok gyűjtése közben azonban jött az a gondolat is, hogy nem elég csak a magyar anyag összegyűjtése, hiszen a többi, Kárpát-medencében élő nemzet és nép is rendelkezik ezzel a saját maga által megtartott kinccsel és itt, egy kultúrkörben ezek szimbiózisban élnek egymással, az organikus kapcsolatok kézzel foghatók.
Erre rájött már akkor, amikor a felvidéki gyűjtésen a pásztorok között volt két szlovák „tót” kanász is. Éppen ezért indult el a szlovákok és a románok körében is gyűjteni, hogy a teljes Kárpát-medencei népdalkincs birtokában egy tényleg egyetemes rendszert tudjon felállítani. Leginkább a románság körében gyűjtött anyaga jelentős - nem csak számában, hanem típusaiban is, mivel a legősibb megtartott formákat ezekben a dalokban fedezte fel.
Népdalgyűjtései során Bartók egy ősállapotot fedezett fel, mely konzerválta a dallamokat a maga ősi formájában. Ez nemcsak a dalokra, hanem a szokásokra és a társadalmi rendre is igaz volt ezekben e közösségekben. Különösen szemléletesen ír erről 1920-ban az amerikai Musical Courier felkérésére készült, kiadatlan írásában, amelyben színesen, nosztalgikus hangon idézi vissza az 1918 előtti népdalgyűjtések hangulatát:
„A románoknál ez az igen jellegzetes ősállapot – egy darab középkor – egészen napjainkig eredeti állapotban és romlatlanul fennmaradt. Ezzel az ősállapottal különösen Biharban (Nagyvárad körül) és Hunyadban (Erdély délnyugati részén) találkozunk, ahol kis falvak százait szinte kivétel nélkül írástudatlanok lakják. Valóságos Eldorádó ez a kutatónak, aki úgy érzi, mintha sok száz évvel visszakerült volna a múltba. Ha nagy fáradsággal sikerült felülkerekedni a lányok szégyenlősségén, ha abbahagyják végre az örökös „mi-e ruşine!”-t („szégyellem magam!”), s a 3-4 lánytorokból hajszálpontos összhangban, telt mellhangon felhangzik a csodálatos díszítésű, le s föl hullámzó rubato-dallam, az ember varázslatos mesevilágban érzi magát.”
Bartók 1909-től folytatott rendkívül intenzív román népzenei gyűjtése a háború kitöréséig az időszak munkásságának egyik legeredményesebb része volt. Meglehetősen rövid idő alatt viszonylag nagy terület népzenéjét sikerült feltárnia. Azon törekvésében, hogy értékes leleteit azonnal a nyilvánosság elé bocsássa, értő és segítő partnerre talált a Román Akadémia tagjai, köztük D. G. Kiriac személyében, ezáltal megvalósulhatott a gyűjtés első nagyszabású tudományos közreadása, az ún. Bihari kötet. Bartók Bélát a mai napig a legnagyobb román népdal- és népzenegyűjtőnek is tartják. Ő adta közre a háromkötetes Román népzene (Rumanian Folk Music) című művében a román népzene kincsestárát. (A köteteket Amerikában adták ki halála évében, 1945-ben.)
De miért is fontos a nemzetiségek dalainak, zenéjének gyűjtése is? Mert így válik lehetővé az összehasonlító kutatás a zenében, és a közös gyökerek mennél pontosabb meghatározása. Erről így ír Bartók:
„Kezdettől fogva végtelenül meglepett a tanulmányozás alatt álló kelet-európai területen kezem ügyébe került anyag dallamtípusainak szokatlan gazdagsága. Kutatásaimat tovább folytatva meglepetésem egyre nőtt. Tekintettel a kérdéses országok aránylag csekély területére – összesen negyven-ötven milliónyi a lakosság - a népzenének ez a változatossága valóban csodálatraméltó. Még figyelemreméltóbb ez, ha összehasonlítjuk más, többé-kevésbé távoli vidékek, például Észak-Afrika parasztzenéjével, ahol az arab paraszt-zene annyival kevesebb változatosságot árul el.
Mi lehet az oka ennek a gazdagságnak? Hogyan alakulhatott ez ki? Erre a kérdésre csak később jött válasz, akkor, amikor a különböző kelet-európai népektől már elegendő anyag állt rendelkezésre a tudományos analízis számára. Az egyes nemzetek népzenéinek összehasonlítása azután tisztán megvilágosította, hogy itt a dallamok állandó csereberéje van folyamatban; állandó kereszteződés és visszakereszteződés, amely évszázadok óta tart már.
Most igen fontos dolgot kell hangsúlyoznom. A dallamoknak ez a csereberéje nem olyan egyszerű, mint sokan hinnék. Mikor egy népi dallam valamely ország nyelvi határait átlépi, előbb vagy utóbb bizonyos változásokon megy át, amelyeket az új környezet és különösen a nyelvi különbözőség megkíván. Minél nagyobb a két nyelv különbsége kiejtésben, hanghordozásban, metrikus viszonylatokban, szótagépítkezésben stb. annál nagyobbak a változások, amelyeken az „emigrált” dallamok – szerencsére – átmehetnek. „Szerencsére” – mondom, mert ez a jelenség önmaga nemzi és emeli a típusok és altípusok számát.
Előbb a „kereszteződés és visszakereszteződés” kifejezést használtam. Ez a „visszakereszteződés” általában a következőképpen történik: egy magyar dallamot átvesznek például a szlovákok és szlovakizálják; ezt a szlovakizált dallamformát aztán a magyarok esetleg újra átveszik és a dallam „visszamagyarosodik”. De – és ismét azt mondom: szerencsére – ez a visszamagyarosodott forma különbözni fog az eredeti magyar formától.”
Az életműben jelentősebb nemzetiségi anyagok a szlovák, román, ruszin (Bartók szóhasználatával: rutén), szerb, bolgár dallamok. Ám ezt is meghaladva figyelme a rokon népek zenéjére is kiterjedt. A távoli országokban való vizsgálódást eredetileg a Kaukázusban kezdte volna, de több, ide tervezett útja elmaradt. Így először Észak-Afrika, Kairó környéke lett a vizsgálat tárgya.
Itt inkább az egzotikum adta kíváncsiság vezérelte, de az 1913 nyarán tett utazása során négy településen (a Biskra-környéki oázisokban) 103 hengerre mintegy 200 arab dallamot vett fel. Ezután sokáig nem valósulhatott meg a tágabb nemzetközi kitekintés. 1924-ben három cseremisz népdalt közölt A magyar népdal című összefoglaló munkájában, melyeket később, az 1935-ben megjelent Miért gyűjtünk népzenét című írásában vett górcső alá. Összehasonlító tanulmányának zárószavában leszögezte: „az összefüggés a magyar pentaton anyag és a cseremisz anyag között kétségtelen.”
„… mikor hozzáfogtunk a munkához, az a benyomás vált bennünk uralkodóvá, hogy a pentaton stílusnak az eredete ázsiai, és az északi törökségre mutat. Azokon a magyar dallamokon kívül, amelyek cseremisz dallamok változatai, olyan magyar dallamokat is találtunk, amelyek Kazan környékéről való északi-török dallamok változatai. Nemrég megkaptam Mahmud Ragib Kösemihalnak A török népzene hangnemi sajátságainak kérdése című könyvét, és ott is találtam néhány ilyenfajta melódiát. Nyilvánvaló, hogy minden ilyenfajta dallam egyetlen közös forrásból származik, és ez a forrás a központi régi északi-török kultúra.”
Vagy, ahogy később még tömörebben összefoglalja:
„Finn-ugor – török hasonlóságokat először a Volga táján élő népek irányában kerestem, és onnan kiindulva végül Törökország irányában.”
(Közreadta Sipos János: Bartók nyomában, Anatóliában 2020.)
Ezek után az előzmények és előfeltevések után Rásonyi László, az akkor alakuló Ankarai Egyetem filológia-történeti fakultásának professzora 1935-ben gyűjtőútra hívta Bartókot. Majd 1936 áprilisában az Ankarai Halkevleri (közösségi központ) elnöke hivatalosan is felkérte, hogy tartson előadást a népzenegyűjtés módszereiről és zeneszerzői iskolájának főbb alapelveiről. Bartók ennek örömmel eleget is tett.
Kevéssé ismert, hogy Amerika helyett Bartók szívesen ment volna Törökországba, hogy folytassa a megkezdett kutatást. Megkérte Saygunt, aki török útján társa volt, nézzen utána, van-e mód arra, hogy Törökországban dolgozzon népzenekutatóként. Cserébe mindössze a megélhetését fedező szerény fizetségre tartott volna igényt. Saygun először lelkesen válaszolt, jelezve, hogy jól ismeri az új minisztert, és reméli, el tudja intézni Bartók letelepedését. A Törökország kül- és belpolitikájában bekövetkező változások miatt azonban nemcsak Bartók, hanem ő maga is nemkívánatos lett Ankarában, ezért ez a terv nem sikerülhetett.
Bartók törökországi gyűjtőútjáról dramatizált dokumentumfilm jelent meg a Török-Magyar Kulturális évad keretében.
1940 áprilisában Bartók először amerikai koncert- és tudományos előadókörútra ment, majd 1940. október 8-án végleg emigrált.
A Bartók-rend
1934-ben Kodály Zoltánnal együtt a Magyar Tudományos Akadémián kezdtek el dolgozni, egy korábban már megkezdett, az 1913-ban, Kisfaludy Társasághoz beterjesztett Új magyar népdalgyűjtemény munkálatain. Ennek a célja az volt, hogy a korábban már meglévő, valamint az időközben összegyűlt népdal és népzenei anyagot rendszerbe foglalva adják közre, a finn zenetudós, Ilmari Krohn által kipróbált rendszerezés kissé módosított alkalmazásával. A véglegesen osztályozott, rendszerezett gyűjteményt Bartók 1940 októberében, néhány nappal az Egyesült Államokba való távozása előtt átadta Kodály Zoltánnak. Jóllehet nem maradt ideje arra, hogy megírja a bevezető tanulmányt és kidolgozza a közreadás gyakorlati kérdéseit, lényegében befejezett művet hagyott hátra. A tudományosság és a művelődés mérhetetlen vesztesége volt, hogy ez a monumentális gyűjtemény fél évszázadon át nem láthatott napvilágot, és archívumi anyagként csupán a kutatók szűk köre előtt volt ismert. Egyébként más jelentősebb népzenetudományi munkái is halála után jelentek meg: 1959-ben, ill. 1970- ben szlovák gyűjtésének első két kötete (a harmadik máig kiadatlan), 1967-ben, ill. 1975-ben teljes román anyaga és 1976-ban Törökországból hozott dallamai. 1979-ben a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének vezetősége arra jutott a gyűjteménnyel kapcsolatban, hogy szorgalmazza annak közreadását kritikai kiadás formájában, tudománytörténeti dokumentumként, az intézet Bartók Archívumának gondozásában. 1980-ban, a kiadás szempontjainak megvitatása és tisztázása után Kovács Sándor kapott megbízást a sajtó alá rendezésre. Tízévi munka árán, 1991-ben végre mindenki számára hozzáférhetővé vált a népzenetudomány egyik legértékesebb művének első kötete.
Bartók egész életében gyakran betegeskedett. Kisgyerekként átesett egy tüdőgyulladáson, amely krónikus bronchitist hagyott hátra. 18 évesen elkapta a TBC-t, amely hőemelkedés, láz és tüdőgyulladás formájában éveken át vissza-visszatérve nehezítette mindennapjait. Könnyen kapott el minden náthát és influenzát egész életében. Az Egyesült Államokban mieloid leukémiát diagnosztizáltak nála. A kórral éveken át küzdött. 42-től már járulékos betegségként megjelent krónikus ízületi gyulladása olyannyira fokozódott, hogy koncertezni sem tudott. A kor protokolljának megfelelően a leukémiát vérátömlesztéssel, a gyulladásokat penicillinnel kezelték - de tartós javulást nem sikerült elérni. Bartók 45-ben a leukémia mellé újabb tüdőgyulladást kapott - amelyet már nem bírt leküzdeni szervezete. Utolsó művét, a 3. zongoraversenyt szanatóriumban írta - de az utolsó 17 ütemet már nem tudta papírra vetni. 1945 szeptember 26-án hunyt el. Földi maradványait fiai hozatták vissza Magyarországra 1988-ban. A Farkasréti temetőben lelt örök nyugalomra.
képek Fortepan / Kotnyek Antal, Fortepan / Névai János, Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény, Fortepan / Fortepan/Album007, Fortepan / Kriszt Béla
