1899 május. Magyarvalkó, Zentelke, Bánffyhunyad. Vikár Béla Kalotaszegen gyűjt fonográffal - első ízben rögzít itt népdalokat tudós. De hogyan váltott gyorsírásról hangrögzítésre és milyen fonográffal kezdte az első magyar népdalok rögzítését Vikár Béla? Tóth János írása.
Vikár Béla a Somogy vármegyei Hetesen született 1859. április 1-én - ezzel egész életében viccelődött, mondván, hogy talán éppen ezért nem hagyta el sohasem a jókedv, még a halála előtti életkörülményei ellenére sem - hiszen születése napja a bolondok napja. Édesapja Vikár János lelkészként szolgált Hetésen, Magyarladon és Kutason. Édesanyja, Szomjú Veronika öt gyermeket nevelt fel de a széles látókörű, rendkívül érdeklődő és tanult asszony nem bújt a családi tűzhely mögé. Érzékenyen rezonált a környezetében élőkre és lankadatlan kíváncsisággal érdeklődött. Bárhová is költözött a család, elkezdte összegyűjteni a falusiak folklórkincseit. Vikár számára ez meghatározó volt, ahogy maga írta:
„Édesanyám csinált belőlem folkloristát”.
Gyermekkori évei után a méltán híres Pápai Református Kollégium diákja lett, ám kétéves hosszú betegsége hazaszólította Magyarladra, ahol a lelkész édesapa által őrzött rendkívül gazdag házikönyvtárban lévő könyvekből elkezdett nyelveket tanulni. Az idők során megtanult finnül, németül, angolul, grúzul, észtül és norvégul, franciául. Ezeken a nyelveken számos munkát le is fordított, mint például a Kalevalát vagy a grúz nép nemzeti eposzát, A párducbőrös lovag-ot (melyet később Weöres Sándor átdolgozott.)
Új gyűjtési módszer, a gyorsírás
Vikár a kétéves kényszerpihenőt követően a Pécsi Állami Főreáliskolában folytatta a Pápán megkezdett tanulmányait és a nyolcéves iskolát hat év alatt elvégezte. Kedvtelésből elsajátította a gyorsírást, melyet maga tovább is fejlesztett. Ez a pécsi életét is megkönnyítette anyagilag, mert diáktársai közül többeket tanított a gyorsírás fortélyaira, ebből származott némi jövedelme.
Pécs után a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte egyetemista éveit 1877-ben, ahol tanárai felfigyeltek a gyorsírói képességeire, mivel az előadásokat ezzel a módszerrel jegyzetelte, ezért Greguss Ágost, szeretett tanára beajánlotta az Országgyűlés gyorsírói közé, ahol haláláig állományban volt.
Édesanyja nyomán folytatta a gyűjtéseket tanulmányai alatt is, de igazán az 1880-as évek elején merül bele mélyebben a munkába. Ekkor már a gyűjtéseket a gyorsírás technikájával végezte. Ez több szempontból is hasznos volt. Az egyik, hogy meggyorsította a gyűjtésben a szövegek lejegyzését, ezzel több szöveg rögzülhetett egy adott idő alatt, nem kellett megállítania az adatközlőt gyűjtés közben, ha a jegyzetelés lemaradt volna, másrészt a szövegek több változatának lejegyzésére is volt lehetősége.
„A folklorista gyűjtés nem lehet el azon eszköz nélkül, mely a legrövidebb idő alatt a legtöbb szöveg lejegyzésére képesít és egyszersmind lehetővé teszi, hogy a közlőt előadásában meg ne állítsuk, értem a gyorsírást, még pedig ennek nem mindennapi mértékét. Csakis ennek az eszköznek köszönhetem, hogy már első gyűjtésem során magából Somogyból 60 mesét írhattam le szó szerint, köztük nem egyet, melynek tárgya ugyanaz, csak közlője más, a melyek tehát szépen feltűntetik azt a jelenséget, hogy ugyanazon néphagyomány, ugyanazon a helyen, vagy tőszomszédos helyeken, más-más egyének ajkán mennyire különböző lehet az előadás módjában érvényesülő egyéni sajátságok miatt.” (Vikár Béla Somogymegye népköltése. In.: Ethnographia 10. szám1899.).
1886-ban feleségül vette Krekács Júliát, aki rendszeres társa volt nemcsak családi életében, de munkájában is, hiszen rendszeresen elkísérte gyűjtőútjaira és az akkor már általánosan elterjedt fényképezőgépet kezelte az 1902-ben bekövetkezett haláláig. Ezzel a gyűjtési módszerrel számos gondja akadt Vikárnak, hiszen a falusiak sokszor nem akartak a „képrajzoló gép” elé állni és ez sokszor bizalmatlanságot is keltett közöttük. Egy ilyen történetet örökített meg feljegyzéseiben Csökölyről (Somogy vármegye):
„Sehol sem álltak oda szivesen a rajzoló masina elé. »A zeën formámat ugyan lë nem vöszi sënkisë!« – mondták a jó »csökliek« egyre-másra, és … nyilván úgy okoskodnak, és az az ijesztő képzet támad bennük: hogy a kinek a formáját leveszik, annak nem marad… Természetesen az a puszta babona is hozzájárul sok helyt – kivált az öregebbek között ezen idegenkedéshez, hogy t.i. a lerajzolt személy képével az ő teste-lelke is a rajz tulajdonosának hatalmába kerül” (Vikár Béla - Somogyi tanulmányutamról. Ethnographia, 1891.).
És ekkor jött elő az örökölt tudás, melyet édesanyjától lesett el, aki eleve úgy gyűjtött, hogy a legnagyobb bizalommal voltak az adatközlők feléje és mindig sikerült ezt kialakítania, bármilyen szituáció is volt, Ez a mai napig is a legnagyobb kihívása minden néprajzi gyűjtőnek.
„Módszerére jellemző volt, hogy igyekezett megnyerni az egyszerű falusi emberek bizalmát. Többször is meghallgatta az énekest, mesemondót, jegyzetelt, figyelte a szövegvariánsokat, és ennek alapján választotta ki, ami aztán a viaszhengerre került.” (A magyar népdal és népköltészet ünnepe – Interjú Korzenszky Klárával In.: Magyar Nemzet 2023.)
Vikár különleges, humoros, vidám személyisége mindig megnyitotta az adatközlő partnereit, és nem volt számára akadály az sem, ha kicsit „csiklandósabb” szöveget kellett lejegyeznie, mert azokat is mindennapi természetességgel, bizalommal adtak közre a gyűjtések során.
A gyűjtési módszerei a korát meghaladták már ekkor is, de még mindig nem volt elégedett azzal, hogy sok esetben a legrégebbi szövegeknél olyan hiányosságok maradnak, amiket nem lehet újra elénekeltetéssel rögzíteni. Korábban már megismerkedett Rákóczi Izidor pesti műszerésznél az új hangfelvevő eszközzel, a fonográffal, de akkor annak még egy kevésbé kifinomult, kezdeti konstrukciójával. Hallott egy amerikai kutatóról, Jesse Walter Fewkes-ről is, aki ezzel az eszközzel már rögzített népdalokat az újmexikói indiánok körében, de voltak már kísérletek a masina használatára Oroszországban és Csehországban is.
A feleségével 1890-ben Finnországba ment gyűjtőútra és onnan visszatérve fogalmazódott meg benne a gondolat:
„A sirató énekek leírása vajmi nehéz, mert a közlő többnyire bizonyos megállapodott phrasiskészletből rögtönözve állit össze mindig más meg más egészet, a melynek ismétlésére aztán képtelen; minthogy pedig valósággal zokog hozzá vagy legjobb esetben síró hangon adja elé, annál fogva egyszeri hallásra igen sok hézag marad. Itt a phonograph igazi áldás lett volna.” (Vikár Béla – Finnországi tanulmányutam. In.: Ethnographia 1.szám 1890.)
Vikár és a „hangíró masina”
Finnországból hazatérve megírta a tanulmányát az Ethnographiának és a Magyar Néprajzi Társaság Kongresszusán előadást is tartott arról, hogy miért, miként lehetne a gyűjtések során alkalmazni a fonográfot. Ebben megerősítést is kapott Hermann Antaltól, a Társaság alapítójától: „A magyar népzenehagyomány megmentése és megőrzése iránt figyelemre méltó indítványt terjeszt bizalmasabb körök elé Pungur Béla kolozsvári távirótiszt. Azt ajánlja, a mit mi is megpendítettünk az „Ethnographia” I. füzetében, hogy a népdalok országszerte fonográffal fogandók fel s annak alapján teendők hangjegyre. E célra külön társaságot vél alakítandónak Budapesten; a költségek gyüjtésekkel volnának beszerzendők”.
Ugyan nagy hátránya volt Vikárnak, hogy nem volt zenei képesítése, de mégis elsőként ismerte azt fel, hogy a szövegek mellett a dallamokat is szükséges párhuzamosan gyűjteni, mert a dallam az, ami közelebb viszi az összehasonlító vizsgálatokat népköltészetünkben. Ez egyértelműen egy nyelvészi szemléletet mutat és nem zeneit, de ez a látásmód mégis segítette a zenei gyűjtések fejlődését.
A Magyar Néprajzi Társaság vezetői azonban öt évig hiába kértek támogatást a kutatásokra, nem kapták meg azt. Majd 1896-ban Wlassics Gyula miniszter adta meg ezekre az első forrásokat, de addigra Vikárnak már számos henger lapult a gyűjteményében - mert nem tudta kivárni az állam lassan őrlő malmait és saját finanszírozásában kezdte meg fonográfos gyűjtéseit, elsőként a Borsod vármegyei Csincsetanyán (Mezőcsát). Ezzel indította el a világ egyik első, szisztematikus hangrögzítővel történő népzenei gyűjtését - gyakorlatilag megtette az első lépést azon az úton, amelyen például Kodály, Bartók, Kallós és sokan mások követték - és amely oda vezetett, hogy ma ismerjük a magyar zenei anyanyelv alapjait, a közel kétszázezernyi összegyűjtött dallam révén.
Edison nem is gondolta abban a korban, hogy az eredetileg a táviratokat papírszalagra rögzítő és bármikor azt visszajátszható készüléke ilyen távlatokat nyit a tudományos kutatásokban is, főleg Magyarországon. Vikár új módszere nemsokára nemzetközi sikert is hozott. 1900-ban az Ethnographiában Sebestyén Gyula a következőket írta: „A párisi világkiállítás magyar kormánybiztossága a M. Nemzeti Múzeum hozzájárulásával módot nyujtott Vikár Bélának, hogy állami támogatással 500 phonograph-hengerre menő népköltési adalékot összegyűjthessen s gyűjtése eredményeit a kiállítás magyar osztályában elhelyezhesse. Vikár a felgyűjtött dunántúli, alföldi, palóc és székely adalékok nyomán egy térképet is szerkesztett, a melyen az epikai dallamok földrajzi elterjedése és a változatok egymáshoz való viszonya van föltüntetve. A kiállított hengerek a kiállítás bezárása után a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába mennek át s a néprajzi osztály e nemű gyűjteményét fogják gazdagítani.”
Innentől Vikár bejárta az egész Kárpát-medencét a fonográffal. Egész életében folytatta a gyűjtőmunkát, összesen több, mint 7000 dalt rögzített. Járt Zalában és Vasban, Tolnában, Fejérben, Veszprémben, Pest megyében, Csongrádban, Nógrádban, Torontál megyében, Nyitrában, Hontban, Biharban, Hevesben, Békésben, Biharban, Zemplénben és Szabolcsban, de nem maradt ki Kalotaszeg, Torda, Aranyos, Brassó, Hunyad, Háromszék, Csík, Marostorda és Udvarhely sem. Kalotaszegen ő gyűjtött elsőként, 1899 májusában majd 1900 tavaszán ismét.
1905-től Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal felosztották egymás közt az országot és mindenki a részére megszabott területeken kezdte meg a gyűjtéseit. Tehették ezt azért, mert addigra a Nemzeti Múzeum már több fonográf készüléket is vásárolt.
Vikár Béla tudományos karrierje is ezekkel az eredményekkel egyenes arányban emelkedett. 1896-ban a Magyar Néprajzi Társaság titkára lett, Majd megalapította a La Fontaine és a Goethe Társaságokat. 1911-ben az Akadémia levelező tagjává avatták. Vikár lelkes eszperantistaként a Magyar Országos Eszperantó Egyesület választmányi tagja (1920–1928), majd tiszteletbeli tagja volt haláláig.
A sokoldalú tudós egyszerre volt etnográfus és műfordító, polyglott, nyelvész, irodalmár, újságíró, költő, a Magyar és a Finn Tudományos Akadémia tagja, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, a Goethe- és a La Fontaine Irodalmi Társaságok elnöke, az Országgyűlési Gyorsiroda főnöke, az Élet című lap szerkesztője is.
1944-ben budapesti lakását bombatalálat érte. Az ekkor már 85 éves tudós egy bőrönddel indult el testvéréhez Dunavecsére. Egész életére jellemző humorérzéke még ekkor sem hagyta cserben. A háború miatt leállított nyugellátása ügyében folyamatosan levelezett az általa csak "Illetékravatal"-nak nevezett Illetékhivatallal. Az akkori miniszterelnöknek, Dálnoki Miklós Bélának, Dalnoki Vikár Béla aláírással küldte el levelét. A próbálozásai azonban hiábavalóak voltak. A szerény nyugdíj késve ért Dunavecsére, napokkal az 1945. szeptember 22-én bekövetkezett halála után.
Vikár Béla szellemi hagyatéka máig meghatározó része a magyar kultúrának.
"Innen megy az út ezentúl,
Az új ösvény innen indul,
Dicsőbb dalok szerzőinek,
Különb ének költőinek
A törekvő zsenge népben,
A növekvő nemzedékben."
( Kalevala, ford: Vikár Béla)
Vikár Béláról szóló korábbi cikkünket itt olvashatják.
fotók: Néprajzi Múzeum Fotótára
Források:
A magyar népdal és népköltészet ünnepe – Interjú Korzenszky Klárával In.: Magyar Nemzet 2023.
Landgraf Ildikó – Vikár Béla tudományos pályája és hagyatéka In.: Vikár Béla Emlékülés – MTA 2009.
Pávai István: Népzenei Gyűjtemény. In: A Néprajzi Múzeum gyűjteményei. Főszerkesztő: Fejős Zoltán, Néprajzi Múzeum. Budapest, 2000.
Sebő Ferenc – Új módszerű adatgyűjtés a 19. század végén In.: Vikár Béla Emlékülés – MTA 2009.
Sebő Ferenc – Vikár Béla népzenei gyűjteménye Budapest, 2006.
Vikár Béla - Somogyi tanulmányutamról. Ethnographia, 1891.
Vikár Béla Somogymegye népköltése. In.: Ethnographia 10. szám1899.
Vikár Béla – Finnországi tanulmányutam. In.: Ethnographia 1.szám 1890.
