Helyezkedőművész vagy opportunista? Károkat okozott vagy értéket teremtett? Ortutay Gyula mai napig megosztó személyiség. A titkos kommunista aki bejáratos a Horthy-rendszer legfelsőbb köreibe és nyíltszínen kisgazda. Az egykori piarista diák, aki államosította az egyházi iskolákat, mint miniszter. Vagy épp a kutató, aki feloszlatta a kutatóintézetet — és még sorolhatnánk. Soroljuk is. Ortutay Gyula különös karrierje és néprajzkutatói munkássága Tóth János és Maronics Anna írásában.
Ortutay Gyula néprajzkutató, kultúrpolitikus 1910 március 24-én született a vajdasági Szabadkán római katolikus kispolgári családba. Édesapja, Ortutay István újságíró, a Szegedi Napló szerkesztője volt - így nem meglepő, hogy Ortutay már gyerekkorától kezdve Szegedhez kötődött. Középiskolába a szegedi piaristák gimnáziumába (ma Dugonics András Piarista Gimnázium) járt. Apja halála után egy évet ki is hagyott — és nem volt jó tanuló.
„Apám halála után egyre nehezebb, megalázó lett a helyzetünk, s bizony az első években fokról fokra rosszabb tanuló lettem. Pedig a szegedi piaristák Dugonics András gimnáziuma jó iskola volt, s a tanárok igazságosak voltak hozzám is, osztálytársaimhoz is. Jól tanítottak, jól neveltek. De én mintha sűrű ködben tapogatóztam volna, egyre gyöngébben tanultam.”
Felsőfokú tanulmányait a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen (ma Szegedi Tudományegyetem) kezdte 1928-ban magyar–latin–görög szakon, de felvett mellé filológiai és pszichológiai kurzusokat, ahol Várkonyi Hildebrand Dezső (az ország első pedagógiai lélektani intézetének alapítója) volt az egyik tanára, és néprajzi tárgyakat is hallgatott mellé Solymossy Sándortól (az ország első néprajzi intézetének vezetője).
Szegedi egyetemi évek és Radnóti
Ortutay Gyula barátaival alapító tagja volt az egyetemen működő Baloldali Értelmiségi Csoportnak. Szoros barátság fűzte Radnóti Miklóshoz, Erdei Ferenchez, Tolnai Gáborhoz, Buday Györgyhöz. Ezzel a társasággal kapcsolódtak be Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma néven az akkor induló falukutató mozgalomba és a gyűjtéseiket ebben a közösségben dolgozták fel mind tudományos, mind képzőművészeti szempontból. Ortutay már egyetemi évei alatt aktívan részt vett a népi mozgalomban, amely a parasztság felemelését és a magyar vidék problémáinak megoldását tűzte ki célul. E mozgalomhoz sok irodalmár, értelmiségi és politikus csatlakozott, például Illyés Gyula, Németh László és Erdei Ferenc. Ortutay néprajzkutatóként is ebbe a körbe tartozott, hiszen főként a paraszti kultúrát tanulmányozta. Így az országos politikai életbe a néprajztudományon és a népi mozgalmon keresztül került barátai, ismerősei, mesterei, tanárai által.
Ortutayt sokan helyezkedőművészként jellemzik — mert hihetetlen sikerrel lavírozott a 20. századi politikában — és a folyamat valahol itt, egyetemi évei alatt kezdődött el. Pontosabb, árnyaltabb képet arról, hogy ő maga mindezt hogy élte meg, a fia által halála után közreadott naplóiból kaphatunk. Egy biztos: minden Kozmáéknál kezdődött.
Németh László mutatta be Kozma Miklósnak, a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. elnökének, aki nevelőnek fogadta a fiatal egyetemistát fia mellé. Így lett bejárása a Horthy-rendszer legfelsőbb köreibe — miközben titkon már ekkor baloldali nézeteket vallott. (Kozma 34-ben lett felsőházi tag, 35-ben belügyminiszter, 37-től ismét MTI elnök.)
Egyetemi évei után már nem csak Kozma családjánál várták nyitott ajtók. 1935-ben a Magyar Rádió irodalmi osztályán kezdett dolgozni, műsorokat készített és szerkesztett — így ismeretségi köre ismét bővült. Így találkozhatott pl. az akkor már nagybeteg Babits Mihállyal is. Bár kapcsolatuk nem vált olyan méllyé, mint Radnótival, szakmaiság és irodalom mentén minden esetben számíthattak egymásra, főleg, mint későbbi akadémikus kollégák.
Ortutayt a rádió belső munkatársaként a kor politikai viharai alig érintették. 1938-ban vette feleségül a félig zsidó származású Kemény Zsuzsa táncművészt, akivel békében éltek egészen a zsidótörvényekig. Zsuzsát el kellett rejtenie, hogy megmentse — így hamis papírokat szerzett neki és menedéket egy barátnál Szegeden. Budapesten pedig előadta, hogy felesége elhagyta. Még a közeli barátok előtt is sírva panaszkodott Zsuzsa eltűnése miatt. Radnótit és Gyarmati Fannit is megtévesztette.
Gyarmati Fanni visszaemlékezése szerint Ortutayt ekkoriban csak saját családja biztonsága érdekelte, és miközben még nekik is hazudott, hogy mentse Zsuzsát, nem vette komolyan a költőt fenyegető munkaszolgálatos behívót annyira, hogy megpróbáljon segíteni. Fanni a Zsuzsa körüli színjátékért később is neheztelt Ortutayra, és "veszedelmes színész"-nek nevezi naplójában — de erről majd később.
Ami biztos: Ortutay és Radnóti az egyetemtől kezdve szoros barátságot ápoltak, feleségeikkel többször együtt is nyaraltak — más barátok és baráti házaspárok társaságában. Ortutay már az 1930-as években támogatta Radnótit emberileg és szakmailag is — és barátságuk erős maradt a költő egész életében.
Radnóti Miklós: Születésnapi eclogácska
- részlet -Hát utolértél most Gyula, bár csak hat hétre csak éppen,
aztán elszaladok s futhatsz egy évig utánam.
Könnyebben szaladok, poggyászként egy kicsi Naptár
lóg ki zsebemből, mig Te a kétkötetes fene súlyos
Népmüvészetedet külön úgy guritod teherautón.Mégis az ifjú csak én lehetek, vénit a tekintély
s véglegesen lemaradsz ha idén már prof leszel ott lenn.
Hát lemaradsz, lemaradsz, eleget povedáltam, elég is,
légy vén, légy atya, légy atyamester igaz Magyarország
földjén s éljünk itt szabadon, kutakodva sokáig!„Kissé föllengzős ez a sor Mikecem, no de mégis…”
Jól van no, ne röhögj, hisz abbahagyom, csak
ölellek!
1942. március 24.
Radnóti naplóiban és levelezésében is megemlékezik Ortutayról — sőt. A költő halála után az ő kötelessége lett megmenteni verseit. Ő volt ugyanis a felelős a költői életmű talán legértékesebb darabjainak, a munkaszolgálat alatt a Bori noteszbe írt verseknek a gondozásáért. Merthogy Radnóti ezt írta a Bori notesz elejébe:
„Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére, Budapest VII., Horánszky u. 1. I.”
Ortutay még akkor sem hitte el, hogy barátja meghalt, mikor 45-ben Szalay Sándor szociológus átadta neki a verseket. Csak egy évvel később vált ténnyé: Radnóti már nem él.
„Annyi kétség és félelem után ismét bizakodni kezdtünk: a versek ereje is sugallta, hogy élnie kell Miklósnak, él és visszajön. Egymásnak ellentmondó híreket hallottunk addig, s vártuk őt ismét. S aztán hosszú hónapok múltán a kezembe került az »Új Élet« 1946. augusztus 1-i száma, s a lap 14. oldalán olvashattuk a felhívás címét s könyörtelenül tárgyilagos szövegét: „Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói.” Miklós neve a 12. sorszámon szerepelt. Ez a hír vetett véget minden reményünknek. A felhívás befejező része aztán további tájékoztatást adott: az itt felsorolt 22 holttest egy része a jelenleg Abda községben exhumálás alatt álló, valószínűleg több mint 60, hungaristák által meggyilkolt munkásszolgálatosnak.”
Ortutayék — Gyarmati Fannival, Tolnai Gáborral és Baróti Dezsővel — hozták Pestre a koporsót. Útközben megfürödtek a Dunában.
„Még nevetni is tudtunk, mentegetődző, félénk s mindjobban nekimelegedő nevetéssel ismét a régieknek éreztük magunkat gyászunkban, ismét a szegedi filozopterek voltunk, akiket a másfél év a felszabadulás után inkább elválasztott, mint összehozott. Elválasztott, nem a barátságban, hanem a lerongyolódó, minden időnket, idegeinket lefoglaló munka miatt.”
Ortutay naplójában különösen megrázó beszámolót olvashatunk Radnóti újratemetéséről. (1946. augusztus 14. ).
„Alig tudtam belekezdeni beszédembe, szinte fuldokoltam. Én tudtam, mi van abban a koporsóban, a harmadikban immár halála után, szegény Miklósunknak. Néhány véres gönc, szétfoszló pamutnadrág, durva kapcák, egy fakuló vörös pulóver, oszlóban lévő belső részek, csontok.”
A temetés előkészítése során Radnóti özvegye, Gyarmati Fanni végig együtt dolgozott Ortutayval. Igaz, hogy azt írja róla, „veszedelmes színész" — ugyanakkor elismerte az újratemetés körül tett erőfeszítéseit és tudta, hogy őszintén tisztelte Radnótit.
„Merev képpel hallgattam végig mindent. Gyula beszélt elsőnek, kicsit belekeveredve a mondanivalókba, úgy éreztem, hogy kissé hamisított „el-elcsukló” hangon. Sajnos nem tudok hinni neki ezekben a megnyilvánulásokban, mióta azon az emlékezetes 44. októberi estén úgy megjátszotta otthon a zokogást a Zsuzsa mű-eltűnése miatt. Veszedelmes színész, csak úgy mellesleg. Beszélt a példáról, és ebben igaz meggyőződés csengett, hogy mennyire példa Miklós."
Ortutay és a politika
Ortutay Radnóti újratemetése idején mára Magyar Központi Híradó elnöke volt. Hogy hogyan jutott idáig? Gondos és alapos, végiggondolt stratégia mentén. Kettős életet élt: nyíltszínen kisgazda, titkon kommunista volt.
Már 45-ben felvette a kapcsolatot a kommunistákkal, akik ú.n. t-káderként (titkos káderként) fogadták — mert a nyílt színen volt rá szükségük. Ortutay nyilvánosan ugyanis a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt kulturális holdudvarához tartozott. Részese volt a Független Kisgazdapárt polgári tagozata megalapításának, majd 1944-ben Bajcsy-Zsilinszky Endre felkérésére ő készítette el a Kisgazdapárt művelődési-oktatási programját. A német megszállás után bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba - úgy, hogy mindezek mellett 1945 és 1947 között betöltötte a Magyar Rádiót és a Magyar Távirati Irodát integráló Magyar Központi Híradó elnöki tisztségét.
1947-ben a Dinnyés-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. Ez a minden szempontból felívelő politikai pálya természetesen segítette a abban is, hogy a néprajztudomány egyik meghatározó alakjává válhasson. Az 1953 és 1958 közötti időszak kivételével haláláig az országgyűlés padsoraiban ült, hol mint képviselő, hol mint miniszter.
Minisztersége alatt sokszor cselekedett személyes meggyőződése és neveltetése ellenében. Egyik legambivalensebb intézkedése volt az egyházi iskolák államosítása.
Miniszterként bábáskodott a Kossuth-díj alapításánál, de másik oldalról az ő aláírása szerepel a Teleki Pál és Győrffy István által alapított Néptudományi Intézetet feloszlató miniszteri rendeleten (1949.november). (Györffy Istvánról és a Táj- és Népkutató központról korábbi cikkünkben itt olvashat).
Ortutay miniszterként összesen háromszor akart leköszönni — de Rákosiék ragaszkodtak a jelenlétéhez. Egy darabig.
„Mind a három lemondásomat elutasították, aztán 1950 februárjában, aznap született Zsuzsi lányom, hívatott Rákosi Mátyás. Röviden közölte, hogy felmentenek tisztségemből s az egyetemi tanári munka mellett az általam felállításra javasolt Múzeumi és Műemléki Központ elnöke leszek. Kértem, ez utóbbi maradjon el, ő ragaszkodott a döntéshez. Megírtam a háromsoros lemondó levelet, és új korszak kezdődött az életemben.”
1950 után politikai szerepvállalása a művelődéspolitika kérdéseire szorítkozott. 1950–1952 között a Múzeumok Országos Központjának élén a múzeumszervezés és a műemlékvédelem ügyeit irányította. 1957–1963 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora, 1964-től pedig egészen az 1978-ban bekövetkezett haláláig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) elnöke volt.
A ’48-as kutatás
1942-ben egyik alapítója szervezője lett a Magyar Történelmi Emlékbizottságnak, amely az 1848-49-es szabadságharc emlékezetének felkutatására szerveződött antifasiszta mozgalomként és néhány hónappal az alakulása után be is tiltották. De Ortutay nem adta fel. 47-ben — már vallás- és közoktatásügyi miniszterként — a szabadságharc centenáriumára országos néprajzi gyűjtőmozgalmat szervezett. A gyűjtőmozgalom tagjai a kor legkiválóbb kutatói, jeles személyiségei voltak: Illyés Gyula író, Nagy Jenő, Ránki György és Hajnal István történészek, Bálint Sándor néprajzkutató, Kodály Zoltán és Lajtha László népzenekutatók, valamint az ő tanítványaik és önkéntes gyűjtők is. A kutatócsoport célja az volt, hogy összegyűjtse és megőrizze a még fellelhető népi emlékeket az 1848–49-es eseményekről. Ez magában foglalta a szabadságharccal kapcsolatos népmondákat és legendákat, az idősebb generációk szóbeli visszaemlékezéseit, a forradalomhoz és szabadságharchoz kötődő népdalokat és katonadalokat, a szabadságharc eseményeinek helyi emlékeit és hagyományait. Az utolsó utáni pillanatban láttak neki a gyűjtőmunkának — akkor, mikor Kossuth utolsó katonája is már 20 éve halott volt.
Az idő sürgetett — szemtanúk már nem voltak, és a forradalomra és szabadságharcra már szüleik elbeszéléseiből emlékezők közül is kevesen voltak fellelhetők. Ortutay ezért általánosan mozgósított és országos önkéntes-felhívással indította útjára a mozgalmat:
„Ennek a feladatnak az elvégzéséhez korántsem elegendő a néprajz hivatásos művelőinek kis csoportja. Rövid idő alatt kell átkutatnunk az egész ország területét, itt pedig szükségünk van minden erre alkalmas, vállalkozó munkatársra. A nép vezetői és nevelői, a szabadfoglalkozású értelmiségiek, a tanulóifjúság, a parasztság és munkásság is hivatásának kell hogy érezze az országos gyűjtésben való részvételt. Kapcsolódjék be ebbe a gyűjtésbe mindenki, aki népünk és kultúránk ügyét szívén viseli, vegye ki részét a feladatból elsősorban a tanuló ifjúság, s ismerje meg ezen a gyűjtőmunkán át népünk lelkét, gondolkozását és életét. Így tudjuk csak megmenteni népünk műveltségének pusztuló kincseit, így juthatunk csak közelebb tudományunk végső kérdéseihez, így juthatunk el talán a mindnyájunkat izgató létprobléma megoldásához: mi a magyar?”
A kutatás során gyűjtött anyag egy része később publikálásra került — főleg a népköltészet és a megmaradt katonadalok, illetve az 1848-as események népi emlékezetének leírásai. A kutatás vezérfonalát Ortutay Gyula egyik kiváló tanítványa, Dégh Linda írta meg útmutató formájában Vezérfonal az 1848-as szabadságharccal kapcsolatos néphagyományok összegyűjtéséhez címmel 1947-ben, melynek előszavában Ortutay így fogalmaz:
„A néprajztudomány kötelessége, hogy kiderítse: hogyan élnek a szabadságharc eszméi, hősei és eseményei ma a magyar nép tudatában, mit gondol és mit tud parasztságunk a száz év előtti nagy próbálkozásról.”
Ennek a munkának különösen nagy érdeme volt — azon túl, hogy a centenáriumra összeállt egy 48-as hagyományelem-gyűjtemény — hogy így a néprajztudomány is az állam által hivatalosan is támogatott tudományágak körébe került. Ennek a kutatásnak köszönhetően a második világháború előtti falukutató mozgalmak nyomdokain haladva, annak kutatási módszereit egységes rendszerbe foglalva haladhatott tovább a néprajztudományunk.
Nem csökkenti a munka jelentőségét, hogy a kutatási eredményeket a politika is felhasználta — propaganda célokra. Ekkor állították párhuzamba a 1848-as jobbágyfelszabadítást a második világháborút követő politikai osztályharcos „népi demokratikus forradalommal” — így kísérelve meg növelni az új éra legitimációját.
És ez lett a program elhalásának oka is, mivel a politikai előfeltevéseket a gyűjtések nem igazolták. Az eredmények annyira nem voltak propaganda-szempontból „hasznosak", hogy a nagy, összefoglaló, háromkötetesre szánt sorozatot nem is adták ki végül - és a megszületett tanulmányokat is csak szakfolyóiratok közölték. A kutatók, tudósok számára tehát átütő sikert a maga korában nem hozott — ugyanakkor visszatekintve rendkívül fontos, mert adott egy emlékezetlenyomatot ’48-ról és adott egy módszertant. Innentől kezdve egységes kutatási modell alapján fogott minden tudós néprajzi kutatásokhoz.
Ortutay tanulmánya a Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban 1952-ben jelent meg az általa szerkesztett Ethnographia 63. évfolyamának hasábjain. Ebben többek közt a Kossuth-nóták változatait elemzi — 110 daltípus 660 változatát találták a kutatás során — és jelentőségét méltatja. Arra jutott, hogy a magyar népköltészetben Kossuth karaktere különleges helyet foglal el.
„Kevés dal hatotta úgy át a felszabadulás előtt a magyar nép politikai tudatát, mint ezek. Külön hely illeti meg Kossuth alakját. Benne öltött testet a nemzet reménye, bizakodása, benne látták a magyar nép szabadítóját."
Az egyéniségkutató iskola - a magyar iskola
Ortutay munkásságának legfontosabb eleme a mese, ballada és a szájhagyomány útján terjedő szövegfolklór-műfajok törvényszerűségei voltak. Ezen a területen más országokban működő kortársait is megelőzte a módszerével, amelyet magyar iskolának, vagy egyéniségkutató iskolának is szokás nevezni a nemzetközi szakirodalomban. Ortutay Gyula Fedics Mihály piricsei mesemondó repertoárkutatásával illetve egyéniségkutatásával teremtette meg az iskolát. Módszerének lényege: társadalomtörténetileg is vizsgálja a nép körében élő alkotót.
Ortutay egyik gyűjtőútjáról jó barátja, Müller Miklós fotóművész – aki Radnóti Miklós barátjaként is számon tart a történettudomány, a Radnóti-fotók jelentős részét neki köszönhetjük - így emlékezik meg A megszelídített fény című életrajzi művében:
„Északkelet-Magyarországon egy faluba érkeztem, ahol Ortutay barátom felfedezett egy öreg parasztot, aki őstehetséggel mesélt történeteket. Ortutay magnóra vette a kisöreg Fedics Mihály teljesen eredeti anyagát. Vele voltam egész délután, fényképeket készítve a hallgatóságáról, a falusi kisfiúkról és kislányokról, és a felnőttekről, akik csüggtek a szavain. Nagy élmény volt hallgatni a mágikus élmények, tündérek és hősök, részeg katonák és ispánok, királyok és hercegek folyását, akik vég nélkül jöttek elő ennek az összehasonlíthatatlan “raconteur”-nek a fejéből és ajkáról…”
A Fedics Mihály meséi című kötettel indult el 1940-ben az Új Népköltési Gyűjtemény- sorozat is, amely megjelenését maga Ortutay irányította és gondozta egészen a 18. kötetig, 1975-ig. Különösen érdekes a történetben, hogy Fedics Mihály 1938-ban hunyt el. Az utolsó felvételeket Ortutay nászútját megszakítva készítette el vele.
MTA Néprajzi Kutatócsoport
1967-ben Ortutay Gyula szervezőmunkája eredményeképpen önállósult a néprajztudomány akadémiai kutatóbázisa, az MTA Néprajzi Kutatócsoportja (ma HUN-REN BTK Néprajtudományi Intézet) — amelyet még 1963-ban egyetemi kutatóhelyként hozott létre, és ezt követően is igazgatta egészen haláláig. E minőségében irányította az ötkötetes Magyar néprajzi lexikon szervezési és szerkesztési, illetve a halálát követően megjelent Magyar Néprajz Nyolc Kötetben című sorozat előkészítő munkálatait. Egy ideig alelnöke volt a szövegfolklorisztikával foglalkozó szakemberek nemzetközi szervezetének, az International Society for Folk Narrative Researchnek. 1958-tól haláláig a Néprajzi Társaság elnöke tisztségét is betöltötte.
Vajdasági író barátja, Komáromi József Sándor munkásságát egyszerűen csak így jellemezte:
„Úgy is van! Ő az élő magyar néprajz!”
Ortutay Gyula 1978-ban, 67 évesen hunyt el.
Életművét árnyalja a cikkünkben többször is idézett, halála után kiadott Naplója, melyben elképesztő nyíltsággal írja élete vívódásait minden területen, őszintén beszélve családról, tudományról, politikáról. Különleges korlenyomat ez egy különleges egyéniség nézőpontjából, amellyel megajándékozta a jövő generációit — és főleg kutatóit és történészeit. Idén ünnepeljük születésének 115. évfordulóját.
Források:
Dégh Linda: Vezérfonal az 1848-as szabadságharccal kapcsolatos néphagyományok összegyűjtéséhez. Ortutay Gyula előszavával 1947.
Dégh Linda: Beszámoló az 1848-as néphagyománygyűjtés eddigi tapasztalatairól In.: Ethnographia, 1947.
Herceg János, Katona Imre, Péter László, Komáromi József Sándor, Voight Vilmos: Ortutay Gyula emlékezete In.: Üzenet 1990.
Mink András: „De mit tud erről maga a nép?” In.: Beszélő online folyóirat 3. évf. 3. szám.
Dr. Mód László: Ortutay Gyula, a néprajzkutató In.: Bonus Nuntium 2020.
Müller Miklós: A megszelídített fény Szeged, 1994.
Katona Imre: Emlékezés Ortutay Gyulára, születése 70. évfordulóján In.: Tiszatáj 1980.
Lukács László: 1848-49 jeles napjai a néphagyományban 1998.
Ortutay Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban In.: Ethnographia 1952.
Paládi-Kovács Attila: Ortutay Gyula In.: A múlt nagy tudósai 1991.
Pritz Pál: Ortutay Gyula, egy homo politicus naplója In.: Múltunk 2017.
Radnóti Miklós: Bori notesz 1944.
Voight Vilmos: Van-e kulturális emlékezete a népnek? In.: 2000 Irodalmi és társadalmi havilap 2008.
